Sign Of The Cross

11

Piazza Risorgimento

Róma, Olaszország

(ötven méterre a Vatikántól)

A Szent Város főkapuja irányába tömött buszok morajlottak. Filmező turisták és fegyelmezetlen gyerekek haladtek el padja mellett,  teljesen tudatlan személyét és ott létének indokát illetően. Figyelmük teljes mértékben a Szent Péter térre és a Szixtuszi kápolnára vetült, és a vatikáni múzeum csodálatos műtárgyaira, nem pedig a méregdrága öltönyös idős emberre, vagy a mögötte álló testőrökre.

Pont ezt volt az oka, amiért szeretett ide jönni, perverz szórakozásként nézni az emberek költekezését, nehezen megkeresett pénzük utikönyvekre és egyéni vezetésekre herdálását. A tudattal ülve a padon, hogy a vatikán kincsének túlnyomó része a lábuk alatt fekszik, hermetikusan elzárt pincékben őrizve, mely mellett Fort Knox kicsi bankocskának tűnik. Mosolygott, tisztában léve, hogy nem számit kik ők, vagy épp mennyi pénzt keresnek, egyikőjük sem fogja sohasem látni a kincseket, amelyeket ő minden nap megtekinthet.

Az Archivio Segreto Vaticano tartalmát. A Vatikán titkos archívumát.

Benito Pelati hivatalos titulusa a Régiségek Minisztere, melyet már három évtizede birtokolt. Nemhivatalosan úgy ismerték, mint a régészet keresztapját, aki megfogadta, hogy megvéd Itália földjéből előkerülő minden ereklyét, ha közben meg is kell szegnie néhány törvényt. Néhány kritikus lenézte őt megkérdejelezhető módszerei miatt, külösen karrierje kezdetén, amikor felépítette erőszakos hírnevét. A Vatikán soha nem ítélte el ezért. Tudták, egy ilyen tehetséggel rendelkező ember felbecsülhetetlen értékű lehet. Nemcsak elméleti tudása miatt, hanem, az eredmény elérése érdekében használt vegyes módszerek  iránt tanúsított hajlandósága miatt is.

Minden szervezetnek, még egy olyan szenteskedőnek is, mint az Egyház, hasznára van egy ilyen ember.

A kezdetekben viszont Benitora, a világ művészetének szakértőjeként figyeltek fel és nem erőszakossága okán. A Vatikán Legfelsőbb Tanácsának korábbi elnöke, Pietro Bandolfo kardinális gyerekkori barátja és legfőbb szövetségese volt. Bandorfo a többi kardinálistól jobban értette a politikát, s meg volt győződve, hogy az egyetlen módja a modern világban az Egyház védelmének, ha olyanokkal működik együtt, mint Benito, egy az Egyház berkein kívül kiképzett személlyel. Valakivel, aki korszerűsíteni tudja az elavult rendszert, akire nem nehezednek a pápai törvények. Végülis a Vatikán beleegyezett és Benitót az eddig szokásos eljárási módszerek megújítására bérelték fel.

És első feladati között szerepelt a legértékesebb vagyontárgyak feletti katalógus rendszer átszervezése: a Titkos Levéltáré.

Benito ujjaival végigfutott hátrasímitott szürke haján, visszaemlékezve a napra, amikor először vezették végig a boltívek között. Micsoda megtiszteltetés volt. Mindössze harminc személy kiváltsága betekinteni a Vatikán levéltárába: a létesítmény kurátorainak, a Sacred Congragatio idősebb kardinálisainak, és a pápai kúriának. Mindegyikük buzgó katolikus, akik életüket Istennek szentelték és az Egyház szervezetének alapját képezik. De nem Benito. Ő volt az egyetlen kivülálló korlátlan belépéssel a levéltár árkadjai közé. Az első és egyetlen. Remegett az élménytől. Soha előtte nem látott még ennyi szépséget egy helyen. Festmények, szobrok, és kincsek szobáról szobára. És további hatvan kilóméternyi polcok dokumentumokkal:  tekercsekkel, pergamenekkel és kőtáblákkal, ameddig csak a szem ellát.

Sajnálatos módon, miután befejezte a terep felmérését és végiggondolta munkáját, rá kellet jönnie, hogy az egész levéltár nyilvántartási rendszere egy hatalmas káosz.

A számítógép mégcsak a horizont határán sem volt fellelhető, minden az árkádok alatti papír katalógusokba volt bevezetve, hasonlóan a városi könyvtárakhoz. Papíron, melyeket elvihettek, elveszthettek vagy ellophattak. A további zavart a kurátorok maguk jelentették. Az elmult századok alatt a levéltár vezetői különböző módszereket alkalmaztak adataik rögzítésére. Volt, aki a műtárgyakat év szerint kategorizálta, mások ország vagy téma szerint. Egyik pedig úgy, hogy maga Benito sem tudta megfejteni azt. Számára ez csodálatos volt. Ott állt a világ legértékesebb gyüjteménye mellett, amely akkor még elmerült a rendetlenségben.

Bárhogyis, a káosz izgalommal töltötte el. Nemcsak azért, mert neki jutott a megtiszteltetés, hogy saját elképzelése szerint rendet rakhat, hanem mert tudta, ha maga a vezetők nem tudták milyen tárgyak lapulnak a boltívek alatt, akkor maga a Vatikán sem. És ha ez volt a helyzet, nem lehetett tudni mit talál, ha kicsit mélyebben turkál az Egyház beleiben.

Egy nap a munkában, és már kapott is egy jegyet minden idők legnagyobb kincsvadászatára.

Ez a lehetőség örökre megváltoztatta az életét.

Dante volt Benito Pelati legfőbb asszisztense, egy nem épp ostoba tanítvány, akinek munkája arra irányult, hogy kielégítse az öreg ember minden vágyát. Időben érkezett, a két orcára adott csókkal köszöntötte Benitot. Szavak nélkül, mindenféle udvariaskodás hiányában. Ez egy üzleti megbeszélés volt, nem baráti társalgás. A fecsegést egy másik napra hagyták. Nem mintha lenne olyan nap.

Dante sokkal magasabb Benitonál, s kora a fele lehetett. Vonásaik mégis hasonlóak voltak, különösen mélyen ülő szemükből kiemelkedő orruk. A rómaiak ezt csak császári arconásként nevezték. Dantet nem izgatta arcának vonásai, vagy ruhája, vagy épp az autója. Nemérdekelték az ilyen dolgok, mert számára egyedül csak a munkája számított. Egy szenvedély, mely uralta egész életét.

Dante percekig csak üldögélt a padon, csendben, türelmesen, várva, hogy Benito szólaljon meg, mert az öreg hazában már csak ez volt a dolgok rendje. Az öreg ember rendelte el a találkozót, ő uralta a beszélgetést, akárcsak minden találkozásukkor. Egy nap Benito meghal és Dante lép előbbre a szervezet ranglétráján. De addig Dante hűséges kutya módjára ült ott, figyelve az előttük áramló tömeget. Tájékoztatásra várt.

Egyszercsak megszólalt: - Rossz nap ez az Egyháznak.

Dante csendben maradt, rájött a részletek rövid robbanásokban érkeznek majd, minden mondat mérlegelésen esik át, mielőtt elhagyja az öreg ember ajkait. Mintha Benito nem tudta volna, hogyan mondja el.

-       Egy papot keresztre feszítettek... A figyelmeztetést kiadták... A Tanácsnak szüksége van a segítségünkre.

A Vatikán hatalmi rendszerében a Legfőbb Tanács volt a második a Szentatya után. Legalábbis papíron. A valóságban a Tanácsot létrehozó hét kardinális – Vercelli kardinális vezetésével, aki Bandolfo kardinális egy évvel ezelőtti halála után vette át az irányítást – voltak a Katolikus Egyház legbefolyásosabb emberei. Ők döntötték el miről kell tudnia a pápának és miről nem, megvédve a pápai széket a mindennapok bürokratikus eljárásaitól. Egyszerűbben mondva az ő dolguk volt a pápát tökéletesen tisztán tartani, amíg ők zárt ajtók mögött nehéz kérdésekben döntöttek. Olyan kérdésekben, amelyek foltot ejthettek volna a pápán és az Egyházon.

És amikor az ilyen kérdések felmerültek, Benito Pelatinak rendszerint szerepe volt a megoldásban.

Végre, még néhány csendben töltött perc után Benito Dantéhez fordult: - Azt akarom, hogy menj el Bécsbe... Van ott egy ásatás, melyet felügyelned kell... Valamit, ami nagyon fontos.

-       Ausztriában? – kérdezte Dante. – Van nekünk engedélyünk, hogy ott kutassunk?

Benito addig bámult rá, amíg Dante szégyenkezve le nem eresztette fejét. Tudnia kellett volna, hogy soha ne kérdőjelezze meg Benito parancsait. – Minden kész... neked csak felügyelned kell... Amint végeztél, hozd el nekem, amit találtál.

 9

Eric Jansen atya. A Vatikánból. Megfeszítve. Hamlet várában.

Nick Dial tudta, a média egy napon belül megtölti a híreket a sztorival, hacsak nem tudja valahogy a Shakespeare-i szálat kiiktatni valahogy a történetből. A vallási vonallal nem igazán volt mit tenni – egy keresztre feszített pap történetét nehéz kimagyarázni – de a Hamleti szál eltávolítása lehetségesnek tűnt.

Sajnos Dial nem sokat tudott az irodalomról, ezért is döntött Henri Toulon, a gyilkossági részleg assziszensének segítségül hívásán. Toulon egy borkedvelő francia azon képességgel, hogy bármilyen témáról, ami létezik a nap alatt, képes volt hosszasan elbeszélgetni. Legyen az kvantumfizika, labdarugás vagy épp a fondue recepje, Toulon rendelkezett egy válasszal.

-       Helló Henri, Nick vagyok. – mondta. – Van egy perced?

-       Természetesen. – válaszolta rekedt hangon.

-       Jól érzed magad? Kicsit betegnek tűnsz.

-       Qui, jól vagyok. Csak hosszú volt az éjszaka. Megint.

Dial kicsit sem meglepődve mosolygott. Toulon másnapos volt. Késő esti tivornyái miatt léptették őt hamarabb elő, mint Toulont. Na meg, mert az Interpol szeretette volna, ha egy amerikai vezeti a részleget, ritkaságként az európai tagok által többségben lévő szervezetnél. – Kiváncsi lennék, mennyit tudsz Sheakspeare-ről?

-       Többet, mint a saját anyja!

-       És a Bibliáról?

-       Többen, mint Dan Brown. Miért kérdezed?

Dial elmesélte az eset részleteit és, hogy milyen válaszokat keres pontosan. Vagyis, hogy miért rabolták el Jansent Rómából és ölték meg Dániában.

Toulon válaszolt: - A vallás nagyon fontos szerepet játszott Shakespeare világában, de most hirtelen nem jut eszembe egy megfeszített szereplő sem. Ha volt, annak eretneknek kellett lennie.

-       Akkor mellőzük a keresztrefeszítést és térjünk a gyilkosságra. A helyszín kivételével, látsz bármi kapcsolatot Hamlettel?

-       Ami megragadta a figyelmem, az a kereszt fölé helyezett üzenet volt. Bárki festette egy zseni. Az ATYA szó vagy Istenre utal a Shakespeare-i műben, vagy a gyilkos apjára. Először arra következtettem, hogy magára Hamletra. A történet végigköveti Hamlet herceg elégtételét a király haláláért – a fiú bosszút áll apja meggyilkolásáért. Nekem ez tökéletesnek hangzik. Amíg meg nem vizsgálod a kivégzés módját. Számomra a kereszrefeszítés inkább Krisztusra utal, nem Shakespeare-re. Ha a gyilkost érdekelte volna Hamlet, akkor inkább kardot választott volna.

-       Szóval az egész a vallásról szól?

-       Nem feltétlen. Utalhat a gyilkos apjára vagy az áldozat apjára is. Ezért brilliáns az üzenet. Ha tetszik, ha nem, minden szálat végig kell vizsgálnod. Eddig, csak annyit tudunk, hogy a gyilkos szórakozik veled.

-       Talán. Vagy valami egész másról szól az egész, amit kihagytál.

-       Úgy mint?

Dial mosolygott, örülve, hogy Toulon azért mégsem tud mindent. – Az áldozat pap volt. Az üzenet utalhatottn rá is: Eric Jansen atya.

-       Ami még brilliánsabbá teszi a jelet. Még inkább kétértelmübbé. Tökéletesen alkalmas figyelemfelkeltésre bármilyen információ átadása nélkül.

-       Ezért döntöttem úgy, hogy felhívlak. Gondoltam egy brilliáns elmével csak egy másik brilliáns elme veheti fel a harcot.

Toulon vigyorgott: - Megmondom mi legyen, adj nekem egy vagy két napot és meglátom mire jutok. Ki tudja? Talán kihagytam valamit.

-       Köszönöm Henri, értékelem. Mielőtt még elköszönnénk, engedj meg még egy kérdést a vallásról. Van elképzelésed, hogyan nézett ki Krisztus keresztje?

Toulon mély levegőt vett, kezeitvel átfutott lófarokba szorított ősz haján. Kétségbeesetten szeretett volna egy cigarettát. A dohányzás tilos volt az Interpol épületén belül, ez azért nem zavarta abban, hogy néha rágyújtson, márcsak azért is, mert francia és  mert baszott a szabályokra. – Nyugodj meg, nem vagy egyedül a kérdéssel. A legtöbb ember bizonytalan a kereszttel kapcsolatban. Mondcsak milyen keresztet használtak, Dániában?

-       Fa, valamilyen tölgyből készülhetett.

-       Nem erre értettem. Latin kereszt? Tau? Görög? Szláv?

-       Őszintén szólva fogalmam sincs. Mind görögnek tűnik nekem.

Toulon összehúzta szemeit. – Miért kell az amerikaiaknak mindenből viccet csinálni? A görög keresztet könnyű azonosítani, úgy néz ki, mint egy plusz jel. Mind a négy szára ugyanolyan hosszúságu.

-       De nem Jansené. Az néz ki, mint egy nagy nyomtatott T betű. A hosszanti szára a vízszintes fa tetején van.

-       Akkor jól csinálták. – mondta halkan.

-       Jól csinálták? Mit értessz ez alatt?

-       A legtöbb ember úgy gondolja Jézust latin keresztre feszítették meg – amelyen a rövidebb szár a függőlegest annak háromnegyedénél keresztezi – de ez téves. A rómaiak tau keresztet használtak megfeszítésre és nem latint.

-       Tényleg? Akkor miért használ az Egyház latin keresztet?

-       A keresztény vezetők vették át a kilencedik században, ami nem kis vitát váltott ki, mivel ez a kereszt eredetileg egy pogány szimbólum volt, négy szára a négy szelet jelképezte: az északit, a délit, a nyugatit és a keletit. A keresztények jobbnak látták ezt a jelet, mintsem a taut, amely inkább az ókori világ kivégzéseihez kötődött. A bűnözők halálához.

Dial állát simogatta, azon elmélkedve, hogy Eric Jansen lehetett-e bűnöző. Vagy estleg találkozott egyel a gyóntatás során. -  A keresztekről beszélve, mit tudsz mondani a megfeszítésről? Úgy értem, ismerem a bilbilai változatot, de van fogalmunk róla mi történt ténylegesen?

-       Azt hiszem az merőben függ a te nézeteidtől. Ha keresztény vagy, akkor minden pontosan a bilbiai módon történt. Hiszen a Biblia Isten szava.

-       És ha nem a keresztényt nézzük?

Toulon tudta, hogy ez a téma egy lőporos hordó. Nyöszörgött, fogott egy cigarettát és a szájába vette, csak, hogy meglegyen az érzés. – Igazság szerint nem tudjuk mi történt pontosan. A keresztény- és a római történetírók mást mondanak. És még ott vannak a zsidók, a budhisták és az ateisták is. Mindegyiknek megvan a saját véleménye a történtekről, de pontosan egyik sem tudja, mivel már két ezer éve történt. Ne nézhetjük vissza kazettáról és állithatjuk ki tényszerűen valamit. Annyit tehetünk, hogy kiválogatjuk a bizonyitékokat, elolvassuk a leírtakat, s előállunk a saját következtetéseinkkel, amelyet szintén bemocskol saját neveltetésünk.

-       Vagyis?

-       Egyszerűen fogalmazva, ha a szüleid azt akarják, hogy higgy Jézusban, akkor a keresztény álláspontot fogod elhinni. Végül is erről szól a hit, nem?

-       És ha hitetlen az ember?

-       Akkor, gondolom embertől függ. Egyesek megtarják kételyüket saját maguknak és azt beépítik a keresztény világba. Mások helyi zsinagógákba vagy templomokba járnak gyakorolni a keresztény vallástól eltérő hitüket. És persze ott vannak  a harmadik típus, akiket nem érdekel, hogy a társadalom mit gondol róluk és nem haljandóak megváltozni. Ha szeretnék fogadni, de ha gyilkosra gondolok, mit gondolsz melyik típusra tennék?

Dial mosolygott, gondolva bárcsak, minden ilyen egyszerű lenne. – Köszön az őszinteséged Henri. Kérlek tudasd, ha bármi új ötleted van.

-       Biztos lehetsz benne Nick.

Dial letette a telefont és Nielson ügynökhöz fordult, aki mosolygott mellette. Boldognak tűnik! – mondta Dial. – Jó hírek?

-       Most kaptam egy hívást Rómából. Jansen atyának volt egy kis lakása a Vatikán közelében. Amikor nem jelent meg egy esti kilenc órási találkozón, sikertelenül megpróbálták felhívni. Nem tűnt nagy dolognak ma reggelig, amikor nem ment be dolgozni. Ekkor hívták fel a rendőrséget.

-       Mi a helyzet a Vatikánnal? Tudunk bármit is arról, Jansen atya mit dolgozott?

-       Még dolgozom rajta. Az egyik felettesük hívását várom. Remélhetőleg néhány kérdésre választ kapunk.

-       Abban nem nagyon bíznék. Volt már dolgom a Vatikánnal, és nagyon szűkszavúak, ha a dolgaikról van szó. Persze ki hibáztatná őket? Én is titkolóznék, ha milliárd dolláros értékeim lennének elzárva a pincében . . . Mire jutottak a helyiek Rómában?

-       A törvényszéki csapat átkutatja a lakást. Azt mondták, ha bármit találnak azonnal értesítenek. Egyéb esetben holnap megkajuk a teljes jelentést.

-       Szép munka Annette. Le vagyok nyűgözve. Tegyen meg nekem egy szivességet, ne eressze el a Vatikán nyakát. Csak mert megigérték, hogy beszámolnak majd, nem jeleti azt, hogy az meg is történik.

Valójában, nevetett magában Dial, ahhoz csodára lenne szükség.

 8

Bizonyítéka nem volt rá, de Maria tudta, a professzor eltitkol előle valamit. Tipikus férfi, gondolta. Fontos dolgokban sosem bíznak egy nőben.

Ugyan már – könyörgött – mitt mondanak a jelek?

Boyd nevetve távolodott a kőtáblától: - Úgy érti nem tudja? Pff. . . Megesküdtem volna, hogy a latin alapvető akadémiai elvárás volt.

-       Igen, de nekem ez nem tűnik hagyomás latinnak.

-       Talán, mert nem az. A felirat, a nyelv egyik legelső formájában íródott, melyet kétezer éve használtak.

-       Látja! Na ezért . . . Várjon! Ez azt jelenti, hogy ez a terem az ókori Róma korában épült?

Boyd helyeselt. – Úgy tűnik. Talán feljegyzésekhez használhattak egy elavultabb nyelvet, de nem sírokhoz és főleg nem ilyen nagyságúhoz. – Rámutattott a szűk folyosót tartó, előttük magasló árkádra. – Mindjárt biztosra mehetünk.

Körülöttük törtfehér színű falak, aprólékosan kifaragott árkád. Az árkád kövein Jézus Krisztus életéből vett jelenetekkel. A két alacsonyabban fekvő kőben, a kiugrókon: a megfeszített Jézus, amint római katonák a földröl felemelve állítják helyére a keresztet. A boltozati kövekeken Krisztus a kereszten lógva, lassan fogyóban életereje. A csúcsoknál lévő kiemelkedő két kövön Jézus halála előtti pillanatok elevenednek meg, a jelenet, amint ecetes szivacsot nyujtanak neki – a kereszt alatt virágzó virágok, valószínüleg az ujjászületést jelképezve – valamint halála, amint mellkasára hajtja fejét.

Furcsa mód a zárókő, az árkád legfontosabb része eltér a többitől. Ahelyett, hogy Jézus feltámadása vagy az Atya jobbrára való felemelkedése lenne, az árkád zárókövére egy férfi élethű faragása került. Egy nevető emberé. Arcának részletes kidogozottsága miatt több rész is nyilvánvalóvá teszi, milyen jól szórakozik: az ajkaira ülő mosoly, a könnyed csillogás szemein és pofájának arrogáns felemelkedése. Valami oknál fogva, gúnyosan nevet a lehető legalkalmatlanabb időben.

Maria  felemelte a kamerát, hogy lefilmezze az árkádot: - Mi ez a hely?

-       A felirat szerint a boltív egy dokumentáció. De elnézve az illusztrációkat, nagy esély van rá, hogy később szándékosan megváltoztatták, valószínüleg, hogy vallásosabbá tegyék az egészet. – Boyd kezét az alsó kőre tette, lekövetve annak vonalait. Végül megszólalt: - Mondja kedvesem, ki ölte meg Jézus Krisztust?

Váratlanul érte a kérdés, szüksége volt egy pillanatra a válaszhoz: - A rómaiak 33-ban.

-       És miért ölték meg?

Maria forgatta szemeit Boyd háta mögött: - Miért kell neki mindenből kioktatnia?

-       Árulás! – válaszolta Maria. Sok pap úgy gondolta elvei ellenszegülnek a római életvitellel. Rájöttek, hogy könnyebb Jézust megölni, mint szembeszállni fanatikusaival.

-       Tudták Jézus halálakor, hogy ő volt az Atya fia?

-       Természetesen nem. Ha tudták volna, nem feszítik meg.

Boyd bólogatott, egyetértve a válasszal. – Akkor meg miért vannak itt ezek a faragványok? Miért csinálnának az ókori rómaiak ekkora nagy ügyet, történelmük ilyen kicsi eseményéből? Ha úgy hitték Jézus egy hamis messiás – mint sok más előtte – miért szántak rá ennyire kiemelkedő művészi munkát, ilyen nagy felületen?

Maria felcsigázva tanulmányozta az ábrázolásokat és rájött Boyd jogosan utal valamire: Talán a művészi részek a rómaiak megkeresztelkedése után kerültek fel az árkádra. 300 körül is megemlékezhettek Jézus keresztrefeszítéséről, és még akkor is az egyházszakadás előtt jó ezer évvel vagyunk.

Boyd a központi faragást tanulmányozta, csodálkozva annak eleven kidolgozásán. Annyira pokolian élethű volt, hogy szinte hallotta a férfi nevetését. – Ha erről lenne szó, akkor miért nevet ez az ember a zárókövön? Hmmm? A rómaiak megölték Isten Fiát, de végül rájöttek mekkora hibát követtek el. Majd jóvátétel fejében átváltottak a názáreti vallására s  halálát szánalmasan egy nevető alakkal örökítették meg . . . Nem hiszem, hogy ez lenne az igazság.

-       Valószínüleg nem – ismerte el Maria.

Eltökélten, figyelmét az árkádra fókuszálta, próbálta megtalálni a közös pontot az őt körülvevő Jézus ábrázolások és az alak között. Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, minnél tovább nézte a nevető férfi arcát, annál biztosabb volt benne, hogy ő már látta valahol. – Professore, csak nekem tűnik úgy, vagy önnek is ismerős az arca?

-       Ugyanezt akartam megkérdezni öntől is. Annyira ismerős, nem?

Maria megerőltette az agyát, fejében végigfuttatva száz és száz történelmi alak képét. – Lehet olyan ismer, mint Octavian vagy Trajan? Vagy akár I. Konstantin, az első keresztény császár?

-       Szükségem lenne egy ismertető könyvre, hogy biztos legyek benne. Bármelyikük lehet.

Maria grimaszolt, rájött az professzornak igaza van. – Hát, majd nekem beugrik. Talán nem vagyok a legjobb latinból, de egy arcot sosem felejtek el.

-       Amint kitalálta, ne felejtse el megosztani velem is. Szeretném megérteni a felirat és a faragványok viszonyát. A kettő igencsek elgondolkodtat. Mégis mi a csudát akart a művész megosztani Kristuszról?

Ahogy tovább haladtak, Boyd lámpája egy hatalmas terembe világított be, feltárva egy a felső szinten lévő teremtől legalább háromszor nagyobbat. 20 x 10 méteres nagyságú tér, hatalmas felületeket beborító, kézzel faragott  kövekkel, minden formában és méretben a Római Birodalom történelméből vett jelenetetkből. És a műalkotások itt még nem értek véget. A termet több sorozatnyi első századból való freskóval díszitették, hasonló témában és stílustban, mint a felső szinten látottak.

-       Teremtőm! – zihálta Boyd. – Vetne egy pillantást erre a helyre? Az ókori Róma építészei valóban koruknál jóval előrébb jártak. Amint már korábban is említettem, szerkezeteinek nagy száma még ma is áll. Ugyanakkor, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ez a hely nem semmisült meg fúrás, talajerózió vagy akár a tektonikus lemezek mozgása során. Egy kisebb földrengés örökre eltemette volna ezt a helyet.

A lehetőség hallatára is Maria szemöldökét ráncolta: - Mit szól, ha készítek néhány felvételt mielőtt valami hasonló bekövetkezne?

-       Nagyon jól hangzik kedvesem. Az lehetőséget nyújtana számomra a későbbi vizsgálatokhoz.

Egy gomb érintésével, balról jobbra elkezdte dokumentálni a terem minden egyes részét, lassan a sötét sarkokig haladva. A freskókkal kezdte, ráfókuszált a színes ábrázolásokra mielőtt tovább haladt volna, majd a mennyezet tucatszámra befedő képek következtek.

Tudta, hogy valamelyik közülük magában hordozza minden idők legnagyobb felfedezését.

A titkot, ami megváltoztathatja az életét – és az emberiség történelmét – mindörökre.

 7

Payne utoljára letartóztatásuk napján látta Johnest. Mindekttőjüket külön autóval szállították a büntetőintézetbe, megfosztva ruháiktól és értéktárgyaiktól az epület két külön részlegébe zárták el őket. Legfőképpen a személyzet védelme érdekében.

Mindezt pénteken, közel hetvenkét órával korábban.

Payne kiságyán ülve mérlegelte kövezkező lépését, amikor őrök egy csapata zavarta meg. Betódultak a celléba, kezeit és lábait is megbilincselték egy szerkezettel, amelytől úgy nézett ki, mintha a Bilincs és Mosoly filmből szökött Cool Hang Luke volna. A férfiak átlagos méretűek  és átlagosan edzettek voltak, vagyis Payne kiszabadulhatott volna kezeik alól. De ő hagyta simán gördülni az eseményeket, hagyva magát berángatni egy elzárt szobába, ahol feltételezése szerint kihalgatják majd. Vagy megkínozzák. Vagy mindkettő.

A szoba közepén egy földhöz csavarozott fémasztal áll, minden oldalára nagy vaskorgokat hegesztettek a fogoly mozgásának korlátozására. Az őrök különleges elővigyázatosággal helyben leláncolták. Nagyon figyelmese egy Paynhez hasonló rab esetén. Ő volt A veszély. Amint elégedette, egy árva szó nélkül elhagyták a szobát. Semmi beszéd. Semmi utasítás. Semmi. A láncok csörgése és Payne szuszogása adott ki egyedüli hangot. A levegőben régi hányás bűze keringett.

Órákra ott hagyták, had izzadjon meg, és gondoljon bele a szörnyű dolgokba, amelyet vele tehetnek ott. Remélve, hogy majd megtörik. Nem tudták, hogy csak vesztegetik az idejüket. Tehetnek bármit Paynel, ami csak akartak, meg se érzi. Arra képezték ki, hogy ne érezze. A MANIAC tagjainak két lépéses kemény kínzási teszten is át kellett menniük: kínzást kiállni és kínozni. Payne kitűnő volt mindkettőből.

Így, ahelyett, hogy azon rágodott volna mi történhet vele, Payne más dolgokra fókuszált. Lekinkább mulbéli eseményekre. Minazokra a dolkokra, ami miatt a jelenlegi helyzetbe jutott.

Sajnálatos módon családi kötelezettségei miatt szándékánál hamarabb távozott a katonaságtól. Nagyapja, az ember aki felnevelte, eltávozott és ráhagyta a családi üzletet, a Payne Industries többmillió dolláros vállalatot. Payne nem szeretett volna részt venni benne, ez volt a katonasághoz csatlakozásának egyik oka, el akarta kerülni ezen kötelezettségeit. A személyiségét akarta felépíteni és saját maga hírnevet szerezni. A maga ura akart lenni. Nagyapja halálával mindez megváltozott. Hírtelen kötelességének érezte a haztérést és a cég vezetését. Mintha ez lett volna a sorsa. Az ő terhe.

A Payne Industries egy ameriki sikertörténet. Az ő kötelessége volt megvédeni az örökséget.

Nagyapja fiatal korában összekaparta minden megtakaritását és az Ohio folyó mentén nyitott egy kis gyárat.  Az acélipar Pittsburg központtal úrja virágzásnak indult. A levegő fekete volt, a víz barna, de nagyapja kapott megbízásokat. Egyik pillanatban egy kelet-európai segédmunkás volt, a másikban már egy iparmágnás. A legsikeresebb lengyel amerikai az USA történelmében.

És most minden – a cég, a föld, a gazdagság – az unoka tulajdonában volt.

Egy tapasztalatlan kezei között.

Payne tudta, hogy ebben a világban ő nem járatos. A feladatait átpasszolta az igazgatótanácsnak és minden idejét és energiáját a jótékonykodásnak szentelte. Az első jótékonykodás? Igazából nem is volt az. Inkább egy befektetés. A hadseregből visszavonult David Jones számára elég tőket biztosított, hogy elindítsa saját vállalkozását. Jones régi álma volt egy nyomozóiroda létrehozása, amelyben Payne szivesen segédkezett. Úgy gondolta, miért ne? Nagyapja halála után Jones volt az egyetlen családtagja.

Persze mivel Payne fehér, Jones fekete, nem igazán hasonlítottak egymásra.

Mindenesetre, az első évben Payne nagyon boldog volt. Pénzt gyűjtött a Mario Lemieux Rákosokat segítő alapba, egyéb Pittsburgh-i jótákonykodással együtt, míg Jones a várost járta ügyfelek után. Esetenként Payne segitő kezet nyújtott egy-egy zaftosabb eset kapcsán, de leginkább mindketten saját dolgaikkal foglalkoztak.

A második évre Payne idegessé, hangyássá kezdett válni. Szeretett jó ügyeket támogatni, de úgy érezte több kell az élettől, mint golfversenyek megszervezése és elegáns partikon való elvegyülés. Hiányolta a MANIAC izgalmát. Az erein átfutó adrenalint, amikor az életét kockáztatta egy egy eset kapcsán. A piszkos munka okozta borzongást. Ezeket nem élhette át az üzleti világban, a legnagyobb sérülést egy papír vághatta rajta. Hogy ezt kompenzálja, állandó segítséget nyújtott Johnsnak. Ketten újra partnerek lettek. Változást hozva ezzel a földön, habár sokkal kisebb arányban, mint azelőtt. Régen túszokat szabadítottak ki, kormányokat állítottak vissza, most csalfa férjeket nyomoztak le és elveszett háziállatok keresésére indultak. Hatalmas visszaesés volt ez mindkettőjük számára.

Szabadidejükben, tettek, amit tudtak és mesterséges izgalmakat kerestek. Bármit, ami kicsit is hasonlított a régen érzet borzongásra. Ez tartotta őket formában. Cápákkal úsztak Ausztráliában, terepautóztak Brazíliában, zuhantak csukott ejtőernyővel Dél-Afrikában, mélytengeri felfedezésekben vettek részt Floridában.

És utoljára, bikákkal futottak Pamplonában.

Sajnálatos módon ez az esemény vezette őket jelenlegi helyzetükbe. Elhagyatottan a börtönben. Egyedül.

Adrenalinért jöttek Spanyolországba. Helyette bebörtönzést kaptak.

6

A vár hátsó odalán, a tegerpart mentén sétálva Nick Dial azonnal rájött, hogy a dán rendőrök soha nem lennének képesek megoldani ezt az ügyet. Hacsak nem akad egy szemtanú, amiről nem tud vagy éppenséggel ha egy biztonsági kamera véletlenül felvételt készített a gyilkosságról. Másként nem, a hanyag módszerük miatt képtelenek lennének bárkit is kereszttűzbe szegezni. Szóvicc nélkül. Nemcsak elmozdították a holttestet, de szinte semmit nem tettek a bűnűgyi helyszín védelmében.

Egy tökéletes világban, lezárták volna a teljes környéket, időszakos koordonokat építettek volna fel az illetéktelen személyek kizárására, valamit a széllökések kivédésére. Ehelyett a tisztek fel alá járkáltak a parton, mintha csak szabadságon lennének, felrúgva a port és otrombán mellőzve a bizonyítékokat.

-       Elnézést, ön Mr Dial?

Dial jobbra fordult, a feléje közelítő jól öltözött nő irányába. A nő elővette jelvényét és Dial felé mutatta, hogy megnézhesse azt.

-       Igen, én vagyok Dial. – megszólalt végre.

-    Annette Nielson vagyok a koppenhágai NCB-től. Én közöltem telefonon az elsődleges jelentést.

Dial mosolygósan kezet fogott, kissé meglepődve, hogy a helyi szervek egy nőt küldtek egy ilyen kaliberü eset kezelésére. Nem mintha lett volna bármi baja a női nyomozókkal, mert nem volt, de tudta, hogy az Interpol végrehajtói tőle sokkal kevésbé szabad godnolkodásúak. – Örvendek Annette. Kérem szólítson Nicknek.

Annett bólintott miközben elővette kis jegyzetfüzetét. – Nagyon örülök, hogy ön itt van. Egy ideje próbálkozom elérni a helyi vezetőt, de mindig talál kifogásokat.

Tipikus, gondolta Dial. – Mit tud mondani az áldozatról?

-       Fehér férfi, harmincas évei közepén, tetoválás vagy piercing nélkül. A halál beállta valamikor ma reggelre tehető, valószínüleg pirkadat körül. Szúrásnyomok a kezeken, lábakon és a mellkason, további sérülések az arcon és a szájon. Arra utal, hogy ütésekkel bírták engedelmességre.

-       Tudjuk a nevét?

A nő nemlegesen vállat vont. – A helyi szervek levették az újlenyomatot, de eddig még nem tudok bármi eredményről.

-       Behatolási pont?

-       Valószínüleg a partról. A vár bejárati része jól megvilágított és örzött terület. Sajnálatos módon mire megérkeztem a helyi rendőrök sajátjaikkal fedték el a behatolók nyomait.

-       Támadok létszáma?

-       Többen. A kereszt túl nehéz egy ember számára.

-       Valami egyéb?

-       Hagytak egy üzenetet.

-       Hagytak egy mit? Mutassa meg.

Annette elvezette a homokhoz közel, a füvön fekvő kereszthez. A holttest nem volt ott. – Az üzenetet diófába vésve a kereszt felső részére akasztva helyezték el,  hosszú, vertikálisan rajzolt betükkel.

Dial hangosan felolvasta az üzenetet: - IN THE NAME OF THE FATHER. (AZ ATYA NEVÉBEN)

Közelebb térdelt, hogy jobban megvizsgálhassa a jelet. Minden betű vörös színű, tizenkét centiméter magas, kézzel festett. Nagyon ízlésesen megrajzolva. Mintha a gyilkosunk szabadidejében szépírás órákat vett volna. Közvetlenül miután befejezte az asztalos mesterséget. – Feltételezem, ez nem vér.

Vörös festék, - erősítette meg a nyomozónő. – Megpróbáljuk lenyomozni az összetételt és a gyártási helyet. Ki tudja? Lehet találunk egy vödörrel belőle valamelyik kukában.

-       Kétlem. Ezt a jelet nem itt festették fel. A gyilkosaink hozták magukkal.

-       Miért mondja ezt?

Dial közel hajolt a fához és egy mélyet szippantott: - Három okból. Először is a jelek megszáradtak, ami nyilván azt jelzi, hogy nem ma reggel festették fel őket. Túl nedves itt a környezet, hogy valami ilyen hamar megszáradjon. Másodszor, ha itt festették volna fel őket, szemetet hagytak volna maguk után. Erős szél söpör a part irányából, ami homokot fújt volna a festékre. Kizárt, hogy itt készült el. Ahoz túl formás.

-       És mi a harmadik?

Dial feltápászkodott a gugolásból és fintorgott, tudva ez volt az első áldozat a hamarosan érkezők közül.

- A jel csupán a hab a tortán. A gyilkosok gúnyt űznek belőlünk. Az igazi mesterművük az áldozat és a gyilkolás módja. Erre kell összpontosítanunk.

Taps hangja érkezett a háttérből  egy gúnyos szóval: Bravo!

Dial mély levegőt vett és megfordult. Kétsége nem fért hozzá, hogy a helyi rendőrparancsnok az. Oly sok esetben volt már dolga a hasonló idiótákkal, és mind egy kutya. Gúnyolódtak Dialon, mert ő volt az Interpol nagyágyúja, aki odapiszkol a füvükre. Probléma esetén, a rendszert kihasználva felhívta a közvetlen felettesét, s végül megcsókolhatták Dial fenekét – általában elég feltűnően – és aztán ugrottak, hogy kielégítsék minden kis szeszélyét.

De ma valahogy nem volt abban a hangulatban. Egy szarházihoz, aki azt se tudta, hogyan kezeljen egy bűnügyi helyszínt. Így, ahelyett, hogy hagyta volna a férfit beszélni,  amilyen gyorsan tudott megfordult és egy felbőszített rinocéroszként parancsolt: - Mégis hol a büdös francba volt eddig?  Már fél órája keresem mindenhol, de maga tulságosan betojt, hogy előbuljon.

-       Hogy mondja?

Dial kicsapta jelvényét, körbemutatva mindenkinek fölfuvalkodott arccal: Ha maga itt a főnök, akkor maga az is, aki kerül engem.

-       Nekem senki sem mondta-

-   Mit? Hogy az Interpolt is bevonták az ügybe? Elég nehezen tudom elhinni, tekintve, hogy Nielson ügynök reggel óta a helyszínen van. Elmondása szerint a maga emberei mindent csináltak, csak épp nem segítettek.

A főnök Nielsonra nézett majd vissza Dialra, próbált kitalálni valami okosat, de Dial nem adta meg neki a lehetőséget. Már hallotta az összes kifogást és nem volt kedve újra végighallgatni őket. Az idő túl értékes egy ilyen gyilkossági esetben.

-       El se kezdje nekem a joghatóságos lószart. Az áldozatot az öblön keresztül hozták ide, és a víz fele Svéd fennhatóság alá tartozik, amiből következik, hogy ez egy nemzetközi ügy. A nemzetközi azt jelenti Interpol, az Interpol azt jelenti: én. Érti ugye? Én! Ami azt jelenti, hogy szálljon le a magas lóról és mondjon el mindent, amit tudni akarok, vagy Istenre esküszöm felhívom Európa összes riporterét és közlöm, hogy maga miatt nem sikerült még mindig megoldani ezt az ügyet.

A férfi csak pislogott párat, bámult. Mintha még soha nem rúgták volna így szét a hátsóját.

-       Oh, igen – Dial még hozzászólt – csak még egy dolog. Amint felcsücsülök a gépemre és itt hagyom ezt az instenverte országot, elvárom öntől és az embereitől, hogy Nielsen ügynököt a legnagyobb tisztelettel kezeljék. Az Interpolnak dolgozik, ami azt jelenti, hogy az én jobb kezem. Értve vagyok?

A rendőrfőnök bólintott Nilson ügynök felé, majd tekintetét ismét Dialra terelte.

-       Szóval, van valamilye a számomra? Elég időt pazarolt már el az időmből.

A férfi csak morgott és hümmögött pár másodpercig, keresve a mondanivalóját. – Megvan az áldozat neve. Erik Jansennek hívták, harminckét éves finn.

Finnország? Az leglább ezerhatszáz kilóméter ide. Mégis mi a csudát keresett Dániában?

A férfi vállát vonta. Az irodánk jelentése szerint semmilyen feljegyzés nincs az országban való tartózkodásáról. Semmi féle.

-      Annette – mondta Dial – hívd fel a központot és derítsd ki milyen helyeken járt az elmult évben.

Bólintott és már gyomta is a gyorstárcsázás gombot.

-       Rendőrfőnök, amíg ő telefonál, engedje meg, hogy megkérdezzem: hol van a holttest?

-       Átszállítottuk a halottasházba.

-       Mielőtt vagy miután a büntényről képet készítettek?

-       Hát – megváltozott hangon -  az embereim megpróbálták újraéleszteni. Ennek a leggyorsabb módja a keresztről való levétel volt.

Dial grimaszolt. – Kérem mondja azt, hogy készítettek fényképet mielőtt leszedték a keresztről.

A rendőrfőnök bólintott és elsietett a képekért, vagy legalábbis ezt mondta. Igazság szerint, csak ürügyet keresett, hogy Dialtól megszabaduljon és nem volt szándékában visszajönni, amíg le nem nyugszik kicsit. Ez meg is felelt Dialnak, meghagyta a helyszín feletti rendelkezést neki és megelőzte, hogy a főnök hallja az Interpoltól érkező kulcsfontosságú információt.

-       Róma – mondta az ügynöknő. – Jansen az elmult nyolc évben Rómában élt és nem Finnországban.

-       Róma? Mi az ördögöt csinált ott?

-       Az áldozatunk pap volt, aki a Vatikánban dolgozott.

 5

A gyenge fények által keltett illúziónak hitte, míg kezével meg nem érintette a követ. Túl tökéletes volt a felülete, hogy természetes legyen.

-       Professore? Van egy perce?

Boyd, a földön szétszórt kábeleken és poros szerszámokon keresztül a barlang másik feléhez lépkedett. Maria a falat szemlélte, így ő is tekintetét arra irányította. Egy pillanat töredéke alatt tudta mi az, s a felismeréstől térdre rokkant.

A barlang köve egy méter hosszúságban zord felültről simára váltott, majd ismét vissza zordba, mintha valaki egy hatalmas smirgli papírral simára csiszolta volna. Boyd félénken kinyújtotta kezét, attól tartva csupán a gyenge fények által kifárasztott szemei játszanak vele. A sima felület bizonyított, mégsem. – Gyorsan! Adja ide a fegyverem.

A kézi-ventillátort becézte fegyvernek, a feltárások során használt kis méretű régészeti kelléket. Mérete nem nagyobb, mint a hagyományos mobiltefefon, amely egy patronból lövel ki nagynyomású oxigént, eltávolítva a szennyeződést a résekből, a vésőtől kevesebb sérülést okozva a felületen. Boyd a fal felületet egyik kezében ecsettel, a másikban a fegyverrel tisztogatta. Apró törmelékek esőként hullodtak lábaira. Pár percel később körvonalazódott az  egy méter nagyságú négyszög, immár alakot öltve a barlang közepén.

-       Igen, úgy gondolom Ön talált valamit!

Maria visongott örömében: - Tudtam! Tudtam, hogy ez a kő más!

Három oldal megtisztítása után – felső, bal és jobb részek – Boyd már képes volt szemügyre venni a kőtáblát: egy méter nagyságú és tizenöt centi széles méretekkel rendelkezett. Maria felkapott egy lámpát, hogy megvilágítsa a követ, de a kő túl mélyre nyult, hogy teljes egészében láthassa azt.

-       Professore, mit gondol, mi ez? Túl kicsi, hogy ajtó legyen, nem?

Boyd befejezte a könyvecskébe való irogatást: - Csatorna talán? Vagy vízvezeték? Amint meglátjuk a másik oldalát, már többet tudunk mondani.

A professzor magához vette a feszítővasat: - Mivel ön találta meg a követ, úgy gondolom, megérdemli, hogy ön mozdítsa el a helyéről.

-       Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem Uram! Igazából úgy érzem, mintha egy csapat lennénk.

-       Ne csodálkozzon, ha majd némi segítségre szorul. Néhány kő, mint akár ez is, nagyon makacsnak bizonyulhat. Emlékszem egyszer, még Skóciában-

Hangos puffanás vízhangzott az üregben amint a hatalmas kődarab a földre zuhant. A két régész egy pillantást vetett egymásra, majd le, az elterülő hatalmas kődarabra, ahogy ott hevert lábaik előtt: - Uram Atyám! – mondta Boyd. – Maga szteroidokat szed?

Összezavarodott, térdre rogyot, hogy megvizsgálja kődarabot, mely gyakorlatilag leugrott a falról. Megpróbálta oldalára fektetni, de túl nehéznek bizonyult. – Mégis, hogyan tudta ezt összehozni? Ez legalább egy tonna! És ez nem tulzás kedvesem. Ez a kő szószerint egy tonna.

-       Nem tudom. Alig nyultam hozzá. Oda tettem a vésőt és . . . bumm!

Boyd ismét megbizonyosodott, hogy az ókori mérnökök mennyi tudással is rendelkeztek. De akkor sem értette miért használtak lezárásként egy tonna sulyú követ, amikor ennyi kis erőbefektetéssel is el lehet mozdítani a helyéről. Arra gondolt, talán vészkijárat lehetett.

-       Elnézést professore!

Pislogott egyet, majd figyelmét asszisztensére irányította: - Bocsásson meg kedvesem, kicsit elvesztem a gondolataimban. Szüksége van valamire?

Mária bólogatott: - Csak azt szeretném tudni, hogy bemehetünk-e már végre?

Boyd arca kicsit elpirosodott: - Uram Atyám! De buta vagyok. Itt latolgatom a tetves kő jelentését, miközben itt állunk a ... – vett egy mély levegőt. – Igen, minden értelemben, merészkedjünk beljebb!

A bejárat igen szűk volt, csak annyi helyet biztosítva, hogy beférjenek rajta. Boyd ment be elsőnek, aztán megvárta, míg Maria átadja neki a felszerelést. Amikor Maria keze elérte, megragadta a lámpát és kereste a bekapcsoló gombot rajta. Az erős fénynyaláb felülemelkedett a sötétségen, elárasztva  a megszentelt helyet, először annyi év óta, megvilágítva a magas mennyezetet és a sima falakat borító színes falfestményeket.

Úram Isten! – zihálta a csodálattól. – Édes Istenem!

Percekkel később Maria is átjutott a résen videókamerával a kezében. Nem értette Boyd min csodálkozik annyira, de mindenképp fel akarta venni videóra. Legalábbis ez volt a terv. De amint belépett a terembe a csodálattól kezéből kiejtette a kamerát: - Santa Maria!

Ámulva forgott körbe-körbe, próbálva az egészet egszerre befogadni. A mennyezeti boltozat tipikus ókori Római korból való, a falakra levezetve tekintélyes súlyát. Az ókori részek ellenére a teremben egy sor toszkánai oszlopsort alkalmaztak minden sarokba épitészeti dekorációs jelleggel.

Minden oszlop között, összesen négy vallásos freskó sorakozott fel, mindegyik a bibliából vett más más jelenetekkel. Közülük is a legnagyobb egy azonosítatlan szent életéből vett jelenetek, kétszer olyan méretben, mint a többi freskó pontosan a kőoltár mögötti falon, a bejárattól jobbra.

-       Mi ez a hely? – súgta oda Maria.

Boyd továrra is csak körbe-körbe bámult a teremben, keresve a mitológiai ábrázolást: - A legtöbb elem a Római Birodalom fénykorában készült épületet tükrözi, de a freskó ábrázolások sokkal későbbiek – valószínüsíthetően tizenötödik, tizenhatodik századiak.

Kis szünetet tartott a freskókat vizsgálva: - Maria, ismerősnek tűnnek ezek az ábárolások?

Maria csak kószált, tanulmányozta a színes jelenetek végig a teremben. Fogalma sem volt a professzor mire utal, de ez nem állította meg. Aprólékosan megfigyelte a részleteket, keresve az ábrázolásokat egy egységgé fomáló elemet. - Ó teremtőm, én ezt már láttam valahol! Ezek a falfestmények vannak a Szixtuszi kápolnában.

-       Pontosan!- tapsolta meg a professzor. – Ádám és Éva, az özönvíz, Noé bárkája, a három fő téma Michalangelo mennyezetén. Ezek a freskók feltűnően hasonlóak.

Maria sorra tekintett egyet minden képre: Ugyanaz a stílus, nemde?

-       Szinte utálom kimondani, minden kézzel fogható bizonyíték nélkül . . . Azon tűnődöm, hogy nem-e maga Michelangelo készítette ezt is.

Maria szemei kimerevedtek: - Ugye csak viccel? Tényleg azt hiszi, hogy ezt ő maga festette?

Boyd bólintott: - Gondoljon bele Maria. Ez a hely évtizedekig a második vatikánként üzemelt. A nagy egyházszakadás idején védelemre szorulva a pápaság Orvietóba költözött. Az időtájt az Egyház olyan zavaros időket élt, hogy igazából a Vatikán végleges átköltözésén gondolkodtak. Úgy érezték, ez az egyetlen megfelelő biztonságot nyújtó hely számukra.

Maria vigyorgott: - S ha a vatikán ide akart költözni, talán a pápa is a megfelő díszítést várta el a Katolikus Egyház új otthonába.

-       Pontosan! És ha a pápa azt akarta, hogy Michelandelo készítse el, akkor Michelangelo el is készítette. Boyd kuncogott, mert eszébe jutott a híres festő története. – Tudta, hogy Michelangelo egyáltalán nem akarta a Szixtuszi kápolnát megfesteni? A szóbeszéd szerint II. György pápa szinte terrorizálta, hogy elvállaja a munkát. Egyszer a sétabotjával ütlegelte, másszor azzal fenyegette meg, hogy ledobja az állványzatról... Nem épp az a viselkedés mód, amit az ember elvár egy pápától, nemde?

A diák a fejét rázta: - Úgy gondolja ráerőltette azt is, hogy megfesse az előttünk lévő freskót?

Boyd megfontolta a kérdést: - Ha az emlékezetem nem csal, az utolsó itt tartózkodó pápa VII. Kelemen volt, az 1527-es spanyolok római támadása alatt. Úgy tudom Michelangelo a Szixtuszi kápolnát húsz évvel azelőtt festette meg, ami azt jelenti, hogy elég sok ideje volt halála előtt másolatot készíteni róluk, itt ezeken a falakon.

Vagy, - Maria komoly arccal – valaki megfestette ezt, majd Michelangelo később lemásolta a Vatikánban.

Egy pillanatnyi izgalom ült Boyd arcára: - Kedvesem, most valami véresen komolyra tapintott! Ha ez hamarabb elkészült, a Szixtuszi kápolna képei nem mások, mint utánzatok. Jóságos ég! Mekkora letolást kapnánk, ha bebizonyítnánk Michelangeló egy hamisító volt? Soha nem lenne vége.

Maria nevetett, mert tudta édesapja szívrohamot kapna, ha meghallaná, hogy a lánya mibe keveredett: - Erről a botrányról olvashatnánk mindenhol, nemde?

Mindazonáltal az elgondolás ellentmondásos, csupán összehasonlításon alapszik, mely -  a katakombákon belül - mélyebb kutatásokat igényel.

Amíg Maria videóra vette a műveket, Dr Boyd lejjebb lépett három fokot a terem bal oldalán lévő kőlépcsőn, az alsó fokon megállt, jobbra fordult és bekukucskált a sötétségbe.

Bámulatos, nyitott sírok sorozata nagy számban mélyed a folyosó további részébe, ahová a lámpa fénye már nem ért el. A mennyezet több, mint tizenöt méter magasságban emelkedett fölötte, mindkét oldalon rések bonyolult rendszerével bélelve, a holtak csonjainak tárolására. A loculi-kat vulkáni tufa kőzetbe vágták egyenes sorokban, mindegyik téglalap másfél méteres hosszúsággal – épp elég nagy egy emberi test számára.

-       Ez lenyűgöző, - suttogta. – Egyszerűen lenyűgöző!

Maria sietett a profeszora után és ráfókuszált az egyik jelöletlen sírra. Abban reménykedett, hogy egy jobb képet vehet fel a hosszú átjáróról, de túl szűk volt ahhoz, hogy megelőzze Boydot – faltól falig nem több kilenven centitől.

-       Monja Maria, mit lát?

-       Halott embereket. – mosolygott.

Boyd hiányolta a válaszból a nő hatodik érzékét.

-       Ahogy én is. Nem gondolj, hogy ez nagyon fura?

-       Hogy érti?

-       Miért láthatjuk a maradványokat? Hagyományosan a holtest elhelyezése után a loculi-kat csempével és habarcsal lezárták. Másokat márvány táblával fedtek el. Ilyet még sosem láttam. Miért hagyták a holttesteket szabadon?

Maria szemöldökét rácolta, visszaemlékezve a római Saint Callixtus katakombáira. A második század közepén építették a korai keresztények kilencven hektárnyi területen, négy szinttel és húsz kilóméternyi galériával.

Még tíz éves korában egy iskolai kirándulás során látogatott el a romokhoz, s annyira megfogták a látottak, hogy szaladt haza elmondani szüleinek régész szeretne lenni. Az anyukája azzal bíztatta, hogy ameddig keményen dolgozik az lehet belőle, ami akar. Édesapja válaszát koránsem fogadta ilyen jó ízzel. Amint befejezte a nevetést, teljes komolysággal Maria szemébe nézett, és azt mondta adja fel álmait és inkább a férjkeresésre koncentráljon.

Ezt a pillanatot sohasem felejti el. Vagy bocsátja meg.

-       Bocsásson meg ha tévedek,  – mondta Maria. – de a Saint Callixtus katakombák sírjai nem szintén nyitottak? Emlékszem jó sok lyukat láttam a falakban.

-       Igen, lyukakat, de nem maradványokat. A korai keresztények szokás szerint halotti lepelbe burkolták halottaikat, mielőtt elhelyték a loculi-kban. Az ön által látott lyukakat fosztogatók és kutatók törték fel. De itt mással van dolgunk, ha megnézi –

Boyd a mondat közepén elhallgatott, figyelme hirtelen az előtte lévő útra terelődött. Valami nem stimmelt. A folyosó vipera módjára tekergett a sötétben. Sikertelenül próbálta kifürkészni a terem végét. Sötétség táncolta körbe, sírból kilógó emberi kezekkel, mintha a lámpa fényét szerették volna elérni. Úgy tűnt jelenlétük valahogyan évszázadnyi alvásuskat zavarnta fel. Egy pillanatnyi pánikban hátralépett, s hátán egy kinyuló kéz jéghideg érintését érezte. Rémület lett úrra ajkain, s hamarosan Maria sikolya követte.

-       Mi történt? – kérdezte. – Mi a baj? Látott valamit?

Boyd vett egy mély levegőt és elszégyelte magát. – Nagyon sajnálom . . . Csak a frászt hoztam saját magamra. – teljesen elvörösödött – Nem akartam megijeszteni. Tényleg nem. Csak kissé izgatott vagyok. Ennyi az egész . . . Beleffutottam egy kézbe és megijedtem.

-       Egy kéz? Belerohant egy kézbe? Uram Atyám professore! Majdnem a szívrohamot hozta rám.

-       Higgyen nekem ismerem az érzést. Majdnem velem is megtörtént.

Maria mellkasára tette kezeit és becsukta a szemét. A szíve úgy dobogott, mintha egy légkalapács ütögetné bordáit. Vett egy mély levegőt, próbálva palástolni megemelkedett adrenalin szintjét.

-       Biztos benne, hogy jól van?

-       Igen kedvesem, esküszöm. – bólintott szégyenlősen.

-       Akkor haladjunk. Le kell vezetnem ezt a sok energiát.

Pár percig együtt haladtak, jelöletlen sírokat elhagyva, egyszer sem megállva megvizsgálni a testeket. Még mindig túl izgatottak voltak hozzá. Harminc méterrel később a folyosó ketté ágazott. A jobb oldali ösvény egy a sötétbe keringő lépcsőhöz vezetett, a jobb oldali tovább folytatódott szász és száz holtest irányába.

Boyd Mariahoz fordult: - Hölgyválasz!

-       Menjünk a lépcsőn, úgy hallottam édes kis ajándékbolt van az alagsorban.

A professzor bólintott, majd elindult lefelé a lépcsőn. A fokok hosszúsága nem volt több tizenöt centinél – ami tökéletes a régmult idők lábméreteihez, de kicsi egy modern utazónak – ami a professzort lassabb tempóra késztette. A lépcső kapaszkodóit és a falból kiugrő köveket fogva óvatosan ereszkedett a mélybe. Féluton megállt és hátranézett a kamerába: - Úgy hiszem hat méterrel lehetünk a felettünk lévő folyosó alatt. Micsoda hihetetlen eredmény, ennyi megmunkált kő és rejtve a világtól. Egyszerűen rendkívüli!

-       Ön szerint ezt a lépcsőt az ókori rómaiak épitették vagy a középkorban készült el? – kérdezte Maria.

Boyd megállt, végigvett mindent a válasz előtt: a kripta mennyezetét, a magas árkádokat, a színeket, a szagokat, a hangokat. – A birodalom idejére tippelnék. A sekély lépcső az első nyom, majd az alap díszités. Tipikusan ókori.

Mosolyogva tovább folytatta az értekezést. Normális esetben a lépcső nem lassította volna le ennyire, de a felső térből áramló hő kiszívta az erejét. Figyelmbe véve a kevés ételt és alvást szerencséje volt, hogy még állni tudott a saját lábán.

-       Professore? Mit gondol, mi lehet idelent?

Válaszra készült, amikor a folyósó láthatóvá vált s kis patkként szélesedett ki előtte. Kripták, sírok vagy ajtók nékül. Csak egy üres folyosó ameddig  a szem ellátott.

-       Fura! – morogta. – Mintha egy másik világban lennénk itt.

Maria helyeselt: - Mintha csak az Ámisok díszitették volna.

Boyd mellőzte a megjegyzést és lejjebb kúszott nyomok után kutatva. Tizenöt méter mulva a bal oldali falon egy díszkövet fedezett fel. Bár színre, alakra nem tért el a többi kőtől, a felszíne határozottan különböző volt. Egy szó nélkül odament, majd kezét ráhelyezte a hideg kő felszínére. Aztán, mint a vak ember olvas, kezeit végigsimitotta, lassan kipuhatolva a sekély barázdákat.

Maria hátul állt, zavarodottan a professzor viselkedésén. Meg szerette volna kérdezni mégis mi a fene folyik itt, miért viselkedik sokkal furábban, mint máskor, de csak egy pillantás kellett és már tudta is a választ. Egy pillantás a professzor arcára és minden értelmet nyert.

Az ő mentora, az, akiben igazán megbízik és hisz, valamit titkolt.

4

Évente közel 300 000 turista sereglik Kronborg várába, de ilyet még egyikük sem láttott soha. S akik igen, azt kivánják, bár soha ne látták volna.

Erik Jansen nem maradt rejtve tovább. Teste halál utáni szürkés fehér és fakó színekben szürküllött, lábait halvány lila foltok lepték el. Madarak falusi csemegetálként lakmároztak húsából.

Tanulók egy csoportja vette körül a kereszten függő Jensent, feltételezve, hogy a történelmi kiállitás része. Közelebb merészkedtek, csodálkoztak az aprólékosan kidolgozott részeken, amelytől olyan élethű volt: a húsának színe, az arcára kiült borzalom, a szélben lebegő homok-barna színü haj.

Kisebb tömeg sereglett oda, tolakodtak, hogy mindegyikük készíthessen egy fényképet róla. Amikoris egyikük érzett egy cseppenést. Egy egyszerű cseppet. Csak ennyi kellett. Egy csepp vér és kitört a káosz. A gyerekek jajveszékeltek, a szülők visítottak, a tanárok segitségért kiáltottak.

A helyi rendőröket hívták ki a helyszínre, de ez az eset túl nagy falat volt számukra. Autóbalestetekhez és pitiáner büntényekhez szoktak, nem gyilkossághoz. Főleg nem ilyen nagyságrendűhöz. Főleg nem egy ilyen csendes helyen, mint Helsingor. A város a Sjaelland sziget északnyugati partján terül el, Svédországgal szemben, messze Koppenhága zajától. Utoljára 1944-ben történt brutális gyilkosság a településen, és az is a nácikhoz köthető.

Ennek ellenére sem kellett volna elkövetniük a hibákat, melyek közül néhány igencsak megbocsájthatatlan volt.

Az első csapat hajóval ugyanott kötött ki, ahol a gyilkosok is tették. Mivel a partszakasz magántulajdonban volt lokigusan először el kellett volna keríteniük azt, megvédve a lehetséges szétszóródott bűnjeleket: a gyilkosság bizonyitékait, a gyilkosok létszámát, megközelíthető méretüket, érkezésük időpontját. Mind mind ott hevert a homokban várva, hogy felfedezzék őket. De nem túl sokáig, tekintve, hogy a parancsnok és emberei előzetes gondolkodás nélkül, úgy száguldottak át a partvonalom, mint a katonák a normandiai partraszálláskor. S hamarosan mégtöbben követték.

A bizonyitékok egy pillanat alatt megsemmisültek.

Természetesen a következő hibájuk még annál is nagyobb volt. Azok a balfékek közé tartoztak, akik a sikítozás és jajvezsékelő sírások közepette egy percre sem álltak meg gondolkodni. Amint elérték a testet az egyetlen információval rendelkezve – vagyis a vércseppből – arra következtettek, hogy Jansen még életben van. A testhőmérséklete alapján nyílvánvalónak kellett volna lennie, vagy épp a bőre színe miatt. De ahogy annak lennie kellett, azonnal ledöntötték a keresztet és megkezdték az ujraélesztést, de mindem amit összehoztak, csupán a bizonyitékok megsemmisítése volt. Döntő bizonyitékoké. Olyan bizonyitékoké, amelyek felhasználásával megállíthatták volna a gyilkosokat mielőtt újra lecsapnak.

Irónikus, ahogy fáradozásaik egy élet megmentésére garantálta egy másik élet kioltását.

Nick Dial amerikai, és ez önnmagában nagyon népszerűtlenné tette bizonyos körökben a világ több pontján is. Ahogy a munkája is. Ő vezette az Interpol új gyilkossági ügyosztályát, a világ legnagyobb bűnüldöző szervezetnél. Vagyis a halállal foglalkozott a földgolyó minden szegletén.

Egyszerűbben fogalmazva, ő koordinálta az információ áramlását a rendőrségi részlegek között az országhatárokat átlépő gyilkosságok esetén. Mindent egybevetve ő volt a főnök 179 országban – tele milliárdnyi emberrel és több tucat nyelvvel – egy költségvetéssel, ami eltörpül egy amerikai iskola körzet költségvetése mellett is.

Az egyik legnagyobb félreértés az Interpollal kapcsolatban a bűnözés felszámolásában játszott szerepe. Ritkán küldenek ügynököket egy büntény felderítésére. Ehelyett helyi részlegek a világg több orszgágában jelentéseket küldenek a Franciaországban, Lyonban lévő főhadiszállásra. Ezeket egy központi adatbázisba táplálják be teszik elérhető az Interpol számítógépes hálózatán. Újjlenyomatok, DNS-ek, terroristák adatainak frissitése, stb. Mindez a nap huszonnégy órájában elérhető.

Sajnos ez nem mindig volt elég. Egyes estekben a kölünböző részlegeknek személyesen kellett átvenniük az irányítást, megoldani a diplomáciai bonyodalmakat, tisztázni a határokhoz közeli eseteknél kialakult vitákat, vagy akár kezelni a médiát. Mindaz, amit Nick Dial úgy gyűlölt megtenni. Már rég felfedezte, az ő hivatásában egyetlen dolog fontos, az igazság. A legszakmaibb módon kijavítani a hibákat. Ez volt az ő mottója, a hitvallás, ami szerint élt. Úgy gondolta, ha ezt követi, minden más lószar majd megoldódik magától.

Késő délután érkezett Helsingor városába. Azon kívül, hogy valakit keresztre feszítettek és hogy az Interpol vezérigazgatója személyesen őt kérte, nem sokat tudott az ügyről. De ő ezt így akarta. Jobban szeretett következtétéseket a saját tapasztalataiból levonni másodlagos információkra való apalozás helyett.

A legtöbb nyomozó azonnal a holttesthez rohant volna, de Dial nem így dolgozott. Megpróbálta megismerni a körülötte lévő környezetet, mielőtt szembesűlt volna a bűnténnyel, különösen ha az eset egy általa kevésbé ismert országban történt. Ha a gyilkosság például Franciaországban történt volna, ő is a helyszínre igyekezett volna elsőként. Az elmult tíz évben ott élt és nagyjából már ismeri a francia emberek gondolkodását.

De itt az ismeretlen terpen kicsit bizonytalanul mozgott. Szükséges volt Dánia, és úgy általában a dánok némi megismerése. Csak így érthette meg a bűntényt. Az áldozat vizsgálása helyett leszegett fővel sétált egy hosszú folyosón, keresve valakit, akivel beszélhet. Nem kihallgatni, inkább csak csevegni. Valaki, aki megismertetheti vele a körütte fevő ismeretlen területet. Három sikertelen kísérlet után talált valakit, aki beszélt angolul.

-       Elnézést! – mondta megvillantva Interpol jelvényét. – Feltehetnék néhány kérdést?

A férfi bólintott, megilletődve Dial jelvényétől és kissé hűvös tekintetétől. Dial a negyvenes éveinek elején járt, arcát mintha erős gránitból vésék volna ki: egyenes arcvonások, erős állcsont, zöld szemek, rövid fekete haj csak elszórva ősz szálakkal. Nem túlságosan jóképű, de pokolian férfias. Fekete szakáll fedte arcát, de nem elég, hogy elrentjse állát, a masszív mozihős állát, mely maga volt a tisztelgés Kirk Douglas felé.

-       Mit kell itt tenni, hogy az ember kapjon valahol egy kávét?

A férfi mosolyogott és átkísérte egy kisebb irodába. Kronborg várának képei és munkabeosztás függött a falon, egy fémasztal hevert a sarokban. Dial fogott magának egy széket és kezében egy bögre kávét. -  Gondolom Ön itt dolgozik!

-       Több, mint negyven éve. Én vagyok a rangidős túristavezető.

Dial vigyorgott. Megütötte a jackpotot. – Tudja, én már beutaztam a föld minden szegletét, de még nem láttam Dániához hasonló országot, egyszerűen csodálatos.

A férfi csak úgy sugárzott a büszkeségtől. – Európa legjobban őrzött titkai rejlenek itt.

-       Ha megigérem, hogy hallgatok, mint a sír elárul nekem néhányat?

Körülbelül tíz percig tartó beszélgetés során elmesélte a helyhez kötődő minden fontos tényt és szóba hozható személyt. Dial csak ritkán szólt közbe, hogy udvariasan elterelje a beszélgetés az általa meghatározott irányba, de az idő nagyrészében figyelmesen hallgatott. – Kiváncsiságból – kérdezte. – miféle turisták látogatnak ide?

-       Leginkább a negyven és hatvan év közötti korosztály, férfiak és nők nagyjából azonos számban. Amellett nagyon sok iskolás a tanév során.

-       Milyen nemzetiségüek? A legtöbb dán?

A férfi a fejét rázva: - Épp ellenkezőleg. A legtöbben a szomszédos országokból érkeznek: svédek, németek, osztrákok és norvégok. És sok britt Shakespeare miatt.

-       Shakespeare? Mégis miköze neki bármihez is?

-       Úgy érti nem tudja?

Dial nemet mondott, annak ellenére, hogy nagyon is tisztában volt a Shakespeare-i kapcsolattal. Persze esze ágában sem volt ezt megosztani az idegenvezetővel, jobb játszani a hülyét és tőle hallani a történetet.

-       Shakespeare Hamlettje Elsinore várában játszódik.

-       Elsinore? Az közel van ide?

-       Ön Elsinore-ben van. Helsingor maga Elsinore. Hamlett itt élt! Néha az udvarban előadásokat is tartunk. Valamikor megnézhetné az egyiket.

Dial fintorgott. – Nah, nem vagyok az a színházbajáró típus. Inkább a sportot kedvelő fajta... de a nyomozás kedvéért hadd kérdezzek valamit. Meghal valaki a Hamletben?

-       Uram teremtőm, hát persze! Az egész darab a gyilkosságról és a bosszúról szól.

-       Ez nagyon érdekes, figyelembe véve a történteket. Vajon lenne bármi kapcsolat a kettő között?

A férfi paranojásan szétnézett, beszédét suttogássá halkította: – Hát persze, hogy van kapcsolat. Lennie kell. Miért rakta volna ki valaki a tested pont ide, ha nincs semmi köze ehhez?

Dial felállt a székből, végre készen állt, hogy megvizsgálja a bűntény helyszínét. – Na épp ezt kell kiderítenem.

3

Orvieto, Olaszország

(Rómától 100 km-re Észak-Nyugatra)

Dr. Charles Boyd eldobta kalapácsát és a kulacsáért nyult. Kitünő formában lévő ötvennyolc éves férfi, de a reflektorokból áradó hő brutális volt. Az izzadság patakokban csordogált le arcán.

-       Isten a mennyben! – panaszkodott.

Maria Pelati mosolygott, de folytatta a munkát. A professzor éveinek felével fiatalabb volt, s legalább kétszer annyi energiával rendelkezett. Amíg Boyd a régész hagyományos öltözékétől szenvedett – világosbarna szövetnadrág, pamut ing, és hegymászó cipő – Pelati rövidnadrágot és pólót viselt.

Az elmult pár napot ásással, kutatással töltötték Orvietóban, mely közel kéthászáz hetven méter magasan fekszik, jóval a Paglia völgy szőlőskerjei fölött. A hely nehezen megközelíthetősége miatt a középkorban a pápaság biztonságos menedékeként szolgált. Egyházi iratok bizonyítják, hogy a római pápák Orvieto városát vatikáni vakációk helyszínévé alakították,  otthont az otthontól, a Római Katolikus Egyház legviharosabb időszakában. Sajnálatos módon a papság megtiltotta a helyről készült bármiféle leírást vagy rajzot, mivel azok hasznos támpontot adhattak volna egy ellenséges támadás megszervezésébem. Ugyanakkor, a szóbeszédet nem lehetett megtiltani.

A legenda szerint egy város épült a felszín alá, – Orvietó katakombái – ahol az Egyház legfontosabb dokumentumait és legértékesebb műalkotásait őrizték. A legtöbb szakértő a legendát csupán egy részeg szerzetes tizennegyedik századi meséjének tartotta, de nem Boyd. Nemcsak, hogy hitt a létezésében, de minden szabadidejét annak felkutatására szentelte.

-  Professore! Kislány koromban apukám sokat mesélt a katakombákról, ugyanakkor sohasem, mint létező városról, sokkal inkább, mint egy meséről, akárcsak Atlantisz városáról. – Pelati mély levegőt vett, kezével haját füle mögé tette, amit mindig is tesz, ha kissé ideges. – Szóval uram, azon tűnődtem, miért olyan biztos a katakombák létezésében?

Boyd néhány másodpercig mereven nézett, majd egy fél mosollyal enyhítette a feszültséget. – Higgyen nekem kedvesem, nem ön az első, aki megkérdőjelez. Mégis ki az, aki annyira őrült, hogy minden idejét a katakombák keresésére pocsékolja? Ugyanolyan, mintha a Lock Ness-i szörnyre vadászni.

Pelati nevetett. – Csak, hogy tudja, valószínüleg Loch Ness mellett sokkal hűvösebb lenne.

-       Csak, hogy tudja, egy kicsit sem vagyok őrült.

-       Soha nem mondtam, hogy az lenne.

-       De gondolta. Ön lenne őrült ha nem tette volna meg.

Ismét füle mögé tette a haját. – Csak egy hajszál választja el a zsenit az őrültől és én meg soha nem láttam volna, annak jelét, hogy átlépett volna a másik oldalra... De természetesen ön inkább, hogy úgy mondjam, nehezen kiismerhető. De még mindig nem mondott nekem semmit a katakombákról.

-       Ja igen, a katakombák. Mondja kedvesem, mit tud ön a Római Birodalomról?

-       A Római Birodalomról? – kérdezte fejtörő tekintettel. – Elég sokat, azt hiszem.

A professzor csendben kivett néhány dokumentumot oldalsó zsebéből, a sötétben egy székért nyúlt és várta a reakciót, amit Peláti bizonyosan ad majd: - Santa Maria! - rikoltotta. – Ez római!

-       Visszatérve a Római Birodalommal kapcsolatos kérdésemre. Azt hiszem nem volt teljesen egyértelmű.

Pelati rázta a fejét, majd figyelmét újra a dokumentumokra terelte. Első látásra egy jól kidolgozott alagútrendszerre hasonlított Orvietó utcái alatt. Nem a rajz vagy a térkép zavarta meg, sokkal inkább a nyelv, amelyen íródott. Latin volt, melyet sajnos nem tudott lefordítani.

-       Ez eredeti? – kérdezte.

-       Nézőpont kérdése. Őn egy Angliában talált tekercs fénymásolatát tartja a kezében. A fénymásolat nyilvánvalóan nem eredeti.  A tekercs annál inkább.

-       Angliában? A tekercset Angliában találta?

-       Miért olyan meglepő? Julius Caesar sok időt töltött ott, ahogy Claudius császár is.

-    De mi köze mindennek a katakombákhoz? Úgy értem a pápaság a Római Birodalom bukása után majd ezer évvel jött Orvieto városába. Hogyan kapcsolódik a kettő egymáshoz?

Pelati jártas volt a témában. XI. Gergely pápa 1378-ban bekövetkezett természetes halála után a megüresedett pápai széket VI. Orbán foglalta el. Több kardinális szerint a választás módja nem volt teljesen szabályos és egy második választást tartottak indokoltnak. A második választás eltérő eredménye megosztotta a Katolikus Egyházat, két tömbre oszva azt. Itália, Németország és Észak-Európa legtöbb állama VI. Gergelyben látta az új pápát, míg Franciaország és Spanyolország a második választás győztesét, VII. Kelement támogatta.

A rivalizálás a nagy nyugati egyházszakadás néven ismeretes, amely közel negyven évre osztotta meg az Egyházat, ezalatt a pápai szék komoly fenyegetésnek volt kitéve, mind a külső ellenfelek-, mind egymás támadásaitól. Ebből az okból kifolyólag a pápa sok időt töltött a védettséget jelentő Orvietóban, a magas fennsíkon. És itt volt a hely, ahol lávakőre épült város allatti legendás katakombáknak lennie kellett.

Boyd mosolygott tanítványa összezavarodott arckifejezésén. Esze ágában sem volt könnyíteni a történet megértésén, s megkérdezte: - Mondja kedvesem, volt már valaha a Római fürdő romjainál?

Pelati csak morgott zavarában: - Nem uram, miért kérdezi?

-       Ah,- sóhajtott, visszaemlékezve a régies városra az Avon folyó mentén. – Ott fekszik a sziget kellős közepén, körülvéve az ókori Róma emlékeivel. Annyira szürreálisként hat. Tudja mi a legérdekesebb dolog benne? A fürdő még mindig működik. A meleg forrás ott bugyog fel a földből, és az épület még mindig büszkén áll. Ókori oszlopok emelkednek a menny felé az alattuk elterülő víz fölött. Na ez az, ami csodálatra méltó, ha belegondol.

A mesén összezavarodva Pelati fura arcot vágott. – Nem akarok goromba lenni, de mégis hova akar kilyukadni?

-       Gondoljon bele kedvesem. A pápaság az 1300-as években használta védelemre a katakombákat. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ők maguk építették azt. Az ókori rómaiak jóval korábban ott voltak már, helyes? Úgy gondolom, ha képesek voltak egy kétezer év multán is működő fürdőt építeni, akkor bizonyára néhány alagutat is képesek voltak összehozni, amely hétszáz évvel ezelőtt még épen állhatott.

-      Várjon! Szóval ezért nincs semmiféle feljegyzés a katakombák építéséről, mert már ott voltak, amikor a pápaság megérkezett a városba?

A professzor bólintott, rámutatva a kezében tartott dokumentumokra. – Amikor rátaláltam az erdeti tekercsre, azt feltételeztem csupán valami megtévesztés lehet. Úgy értem, mégis hogy a csudába lehet valódi? És akkor elkezdtem megvizsgálni, az eredmény pedig meggyőző volt. A felirat az egyházszakadás előtt több, mint ezer évre datálható, igazolva egyszer és mindenkorra, hogy a katakombák ténylegesen léteztek. Továbbá, hogy nem a középkorban épült a pápaság által. Az ókori rómaiak építették.

-       Egy dátum! – kérdezte. – Mondani tud egy pontos dátumot?

-     Amint tudja a radiokarbonos meghatározás nem ennyire pontos. A legtöbb, amit meg lehet tudni egy időintervallum. – Boyd kortyolt egy csepp vizet, ezzel is tovább fokozva a feszültséget. – A vizsgálatom szerint Orvieto katakombáinak építése Jézus életére tehetőek.

2

El Presidio de Pamplona

(Pamplona fogház)

Pamplona, Spanyolország

Hidegvíz csapta a rabot a kőfalhoz, s olyan erővel tartotta ott, mint a tépőzár. Történt ez mindaddig, míg az őr el nem zárta a tűzoltócsövet, s aztán nézte, hogy esik le a kőre.

-       Hola, Senor Payne! Buenos Días!

-       Buenos días, seggfej! – Péntek óta be van zárva és immáron a harmadik reggel, hogy tűzoltócsővel ébresztik fel.

-       Mi a baj? – kérzdezte az őr erős akcentussal. – Nem örül, hogy látni engem, eh?

Jonathon Payne feltápászkodott a kőröl s kinyújtózkodva alakot öltött magas testalkata. Jó formában lévő harmincas évei közepén járó férfi, néhány régi golyó sebein és pár foci sérülésen kivül a reggeli ébresztés volt a legkevésbé kedvelt része napjának. – Óh, nem önről van szó. Szeretem a két foga látványára ébredni minden reggel, de az ébresztője nélkül meglennék. Spanyolországban fekszem le és a Niagara vízesésnél kelek.

Az őr megrázta a fejét. Kevésbé tekintélyes testalkata és húsz centivel kisebb magassága ellenére az erős rácsok bátorságot öntöttek bele.

-       Épp, mint egy elkényeztetett amerikai. Megteszek mindent, hogy ágyba hozzak zuhanyt és maga nem csinál mást csak panaszkodik. Holnap talán tűzoltócső helyett az ostorommal ébresztem.

-       A fenébe is Ricardo. Nagyon huncut rendőr maga.

-       Hogy érti, hogy huncut?

Payne mellőzte a kérdést és a cella rácsaihoz sétállt. – Sajnálom, hogy csalódást kell Önnek okoznom, de a főnöke igért mára nekem egy telefonhívást. Vagyis a követség hamarabb ittlesz, minthogy láthatnám az ostort és a hozzá illő bőr tangáját.

-       Igen, biztos lenni benne, hogy eldobnak mindent, hogy megmentsék magát és barátját. Nevetett, majd továbbsétált a folyosón, rámutatva egy másik bezárt férfira – Hé hombre! Te vagy americano, nem?

-       Én?- kérdezte a rab orrhangon. – Igen uram, az vagyok, Bullbocki, Texasból.

-       És miért vagy börtönben?

A férfi enyhén elpirult. – Elkaptak, amint nyilvánosan pisiltem az egyik utcájukban.

-       Úgy van! A pamplónai pisilő! Hogy is feldkezhedtem meg magáról! - Hangosabb nevetésbe kezdett miközben a rab nemi szervére mutogatott. – És mióta van itt maga és a kicsi senorja?

-       Körülbelül két hete.

-       Köztéri pisilésért? Payne morgott magában. – És a követség még nem jött a segítségére?

-       Még minidg arra várok, hogy megjelenjen valaki tőlük. A követség lenn van Madridban, mi pedig jóval északabbra. Azt hiszem, nem jönnek túl gyakran errefelé.

-       A kúrva annyát! – mormogta. Azt feltételezte, hogy a hétvége elteltével többet tud majd legjobb barátjáról David Jonesról, vagy legalább valaki elmagyarázza egyáltalán miért tartják fogva. De ebben már nem volt olyan biztos. Ha a texas-inak igaza van - Payne feleszmélt - valami sokkal drasztikusabbat kell majd tennie a kijutás érdekében, mert nincs az az Isten, hogy ő ott még sokáig rohadjon. Különösen, hogy nem tett semmit.

Három napja rácsok mögött és még mindig nem vádolták meg semmivel. Három átkozott napja!

A múlt héten történt. A pamplonai Fiesta de San Ferminen voltak, ismertebb nevén a nagy bikafuttatáson. Pár napja már a városban időztek iszogatással és a látványosságok felkeresésével töltötték a napokat, amikor hirtelen rendőrök törtek be a szállodába, teljesen elárasztva a helyet a hirtelen támadással.

Payne épp a vacsorához készülődött, amikor valaki berúgta az ajtaját. A helyi rendőrök voltak. Egy egész sereg. Törött angollal motyogtak valamiről, amit sok évvel ezelőtt csinált, még jóval a mostani út előtt. Semminek nem volt értelme, amíg egy pillantást nem vetett az előtérbe és meglátta Jonest bilincsbe verve. Akkor értette meg, hogy ennek csakis az előző munkájához lehet köze. A katonai munkájához. És ha tényleg ez a helyzet, akkor nagy zűr van, ami akár nemzetközi botrányhoz is vezethet.

A duó a MANIAC tagja volt, egy elit csapaté, amely a lázadás leverésére létrehozott elit egység, Tengerészgyalogosok, Hadsereg, Tengerészet, Légierők, Party Őrség legjobb katonáinak bevonásával (Marines, Army, Navy, Air Force, Coast Guard). Ahol épp egy személy visszaállitására volt szükség vagy a hagyományoktól eltérő hadviselésre, gerilla akciók megfékezésére, külfödi védekezésre, ők ott több szart láttak, mint egy proktológus. Mert egyeseket ők maguk okoztak. Titkos műveletek szerte a világon, olyan küldetésekben, melyet senki más nem tudott volna kezelni, vagy senki akikben meg lehetett volna bízni. A megbízások egyenesen a legfelsőbb szintről jöttek, magától a Pentagontól. Az ok egyszerű volt: minnél kevesebb ember tud a MANIAC-ról, annál jobb. Ők voltak az állam titkos fegyvere,  az USA soha el nem ismert mumusa. Hiszen nem ismerhették el.

És pont ezért aggódott Payne. Ha olyasmiért tartóztattál le, amit a MANIAC tagjaként tett, vajon a segítségére siet-e a pentagon? Megengedhetné magának a negatív sajtó visszhangot?

Immáros háram napja egy szó nélkül.

Három napja, és az idő csak telik....

1.

Július 10., Hétfő

Helsingør, Dánia

(Koppenhágától ötven kilóméterre északra)

Eric Jansen hamarosan meg fog halni. Csak azt nem tudta hogyan, vagy épp miért.

Néhány rövid zsolozsma után felemelte a fejét, hogy megtudja hol van, de semmit sem látott. Sós víz égette a szemét és elhomályosította látását. Próbálta megtörölni arcát, de kezeit hátraszorították és erős kötéllel a csónak vázához kötötték. A lábait is rögzítették, talán még szorosabbra, mint kezeit, ez nyilvánvalóan jelezte szabadulásra semmilyen lehetősége nincs. Az ő könyörületükra volt bízva. Bárkik is voltak ők.

Korábban, amint elhagyta lakását, megragadták és begyömöszölték egy fekete furgon hátuljába. Csendesen, profikhoz mérten. Ideje sem volt segítségért kiáltania. Percek alatt narkotikumokkal ütötték ki, s csak órákkal később ébredt fel a nyüzsgő várostól messze a nyílt tengeren. Közben leszállt az éj. A szabadsága már oda volt. Élete a végéhez közeledett.

Jansen szándékában állt, hogy segítségért kiáltson, de tudta, csak rosszabb helyzetbe sodorná magát. Nem olyan embereknek tűntek, akik hibáznak. Ez nyilvánvaló volt számára. Kiáltozás esetén, ha segítség lenne a közelbe, azonnal elhalgattatnák vagy kivágnák a nyelvét, esetleg mindkettőt. Kevesebb, mint egy napja ismerte őket, de ennyit már biztosan tudott. Profik voltak, akiket valami istentelen oknál fogva gyilkolással bíztak meg, s annak teljesítése csak idő kérdése volt.

Partra érkezésükkor őskori üvöltés hangjával megtöltve a levegőt, a kövek végigkarcolták a hajó alját, bár nem úgy tűnt érdekelne bárkit is ez az üres tengerparton, az éjszaka közepén. Senki sem szaladt oda, senki nem jött, hogy megmentse őt. Sorsa Isten kezében volt, ahogy mindig is.

Hírtelen egyikük kiugrott a csónakból, nagyot csobbanva a hideg vízben. Kezeivel megragadta a csónakot s a sekély vízben egészen a partig húzta azt. A másik három követte vezetőjüket, és hamarosan a csónak már a szigetet övező fasorok rejtekében lapult.

Több mint ezertötszáz kilómétert tettek meg, s munkájuk csak most kezdődött igazán.

Egy szó nélkül megszabadították Jansent kötelékeitől és kiemelve a hajóból egyikük szélés vállára fektették az út szárazföldi időtartamára. Jansen érezte talán ez az utolsó lehetősége a szökésre, kezeivel csapkodott, mint egy partra vetődött hal, hogy szabadulni tudjon fogvatartói szorításából. Ezzel csak annyit ért el, hogy jól feldühítette őket. Válaszul arcát a hideg sziklákhoz ütötték, eltörve orrát, összezúzva fogait, amitől azonnal elvesztette eszméletét. Majd felemelték és elvitték a helyre, ahol meg kellett halnia.

Egyikük megszabadította ruháitól, míg a többiek a kereszt építésével foglalatoskodtak. Két méter széles és három méter magas afrikai tölgyfából készült. A fát előre elkészítették, így kis erőfeszítéssel gyorsaan készen is volt. Befejezvén a kereszt egy hatalmas T betűként terült el a frissen vágott füvön. A legtöbb ember zavarba jött volna a kereszt formájától, de nem a szakértők. Ők tudták volna, hogy ez a hiteles. Épp, amilyennek lennie kellett. Amilyen akkor is volt.

Jansent csenben odahúzták a kereszthez és kezeit a patibulum-hoz tartották – vízszintes szár – lábat pedig a stipes-hez. Amint elégedett voltak a látvánnyal, a legszélesebb közülük fogott egy kalapácsot, majd egy kimunkált vas szeget döfött át Jansen jobb csuklóján. A vér meggyes forrásként spriccelt egyenesen a férfi arcába, aki ügyet sem vettett rá, amíg szoroson oda nem szegezte. Megismételte a bal csuklójával is, aztán nekilátott a lábaknak.

Mivel Jansen eszméletlen állapotban volt, lábait könnyen a megfelelő testhelyzetbe helyezhették: bal láb a jobb láb fölé, lábujjak a föld felé íránytva, főnökeik kívánságának szerint. Egyetlen szeggel a lábközépen keresztül a fához rögzítve mindkét lábat.

Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Épp, amilyennek lennie kellett.

Amint elhelyezték Jansent a kereszten, előkerült a dárda. Egy hosszú, fából készült dárda, fém fejben végződve. A legnagyobb férfi felkapta és egy pislogás nélkül Jansen oldalába döfte. Érzelemmentesen. Megbánás nélkül. Igazából nevetett, amint a dárda hegye egy bordát eltörve beágyazódott a férfi tüdejébe. A mellette lévő követte vezetőjét és nevetésbe kezdett a haldokló ember mellett, kinek vére patakokban folyt végig testén. Nevettek, mint ahogy a római katonák is tették annyi évvel ezelőtt.

A vezető rápillantott órájára és mosolygott. Pontosan a terv szerint haladtak. Perceken belül újra a csónakban lesznek, órákon belül már egy másik orszgában.

Már csak a jel maradt hátra. Egy kézzel festett jel. A kereszt tetéjére szánva, jóval az áldozat feje fölé. Ez jelentette szándékuk nyílt kihírdetését. Csak egy dolog állt rajta, egy egyszerű mondat. Hat szó, mely ismert lesz a világ minden részén. Hat szó, amely megpecsételi a kereszténység sorsát és újraírja Isten szavát.

IN THE NAME OF THE FATHER (AZ ATYA NEVÉBEN)