5
A gyenge fények által keltett illúziónak hitte, míg kezével meg nem érintette a követ. Túl tökéletes volt a felülete, hogy természetes legyen.
- Professore? Van egy perce?
Boyd, a földön szétszórt kábeleken és poros szerszámokon keresztül a barlang másik feléhez lépkedett. Maria a falat szemlélte, így ő is tekintetét arra irányította. Egy pillanat töredéke alatt tudta mi az, s a felismeréstől térdre rokkant.
A barlang köve egy méter hosszúságban zord felültről simára váltott, majd ismét vissza zordba, mintha valaki egy hatalmas smirgli papírral simára csiszolta volna. Boyd félénken kinyújtotta kezét, attól tartva csupán a gyenge fények által kifárasztott szemei játszanak vele. A sima felület bizonyított, mégsem. – Gyorsan! Adja ide a fegyverem.
A kézi-ventillátort becézte fegyvernek, a feltárások során használt kis méretű régészeti kelléket. Mérete nem nagyobb, mint a hagyományos mobiltefefon, amely egy patronból lövel ki nagynyomású oxigént, eltávolítva a szennyeződést a résekből, a vésőtől kevesebb sérülést okozva a felületen. Boyd a fal felületet egyik kezében ecsettel, a másikban a fegyverrel tisztogatta. Apró törmelékek esőként hullodtak lábaira. Pár percel később körvonalazódott az egy méter nagyságú négyszög, immár alakot öltve a barlang közepén.
- Igen, úgy gondolom Ön talált valamit!
Maria visongott örömében: - Tudtam! Tudtam, hogy ez a kő más!
Három oldal megtisztítása után – felső, bal és jobb részek – Boyd már képes volt szemügyre venni a kőtáblát: egy méter nagyságú és tizenöt centi széles méretekkel rendelkezett. Maria felkapott egy lámpát, hogy megvilágítsa a követ, de a kő túl mélyre nyult, hogy teljes egészében láthassa azt.
- Professore, mit gondol, mi ez? Túl kicsi, hogy ajtó legyen, nem?
Boyd befejezte a könyvecskébe való irogatást: - Csatorna talán? Vagy vízvezeték? Amint meglátjuk a másik oldalát, már többet tudunk mondani.
A professzor magához vette a feszítővasat: - Mivel ön találta meg a követ, úgy gondolom, megérdemli, hogy ön mozdítsa el a helyéről.
- Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem Uram! Igazából úgy érzem, mintha egy csapat lennénk.
- Ne csodálkozzon, ha majd némi segítségre szorul. Néhány kő, mint akár ez is, nagyon makacsnak bizonyulhat. Emlékszem egyszer, még Skóciában-
Hangos puffanás vízhangzott az üregben amint a hatalmas kődarab a földre zuhant. A két régész egy pillantást vetett egymásra, majd le, az elterülő hatalmas kődarabra, ahogy ott hevert lábaik előtt: - Uram Atyám! – mondta Boyd. – Maga szteroidokat szed?
Összezavarodott, térdre rogyot, hogy megvizsgálja kődarabot, mely gyakorlatilag leugrott a falról. Megpróbálta oldalára fektetni, de túl nehéznek bizonyult. – Mégis, hogyan tudta ezt összehozni? Ez legalább egy tonna! És ez nem tulzás kedvesem. Ez a kő szószerint egy tonna.
- Nem tudom. Alig nyultam hozzá. Oda tettem a vésőt és . . . bumm!
Boyd ismét megbizonyosodott, hogy az ókori mérnökök mennyi tudással is rendelkeztek. De akkor sem értette miért használtak lezárásként egy tonna sulyú követ, amikor ennyi kis erőbefektetéssel is el lehet mozdítani a helyéről. Arra gondolt, talán vészkijárat lehetett.
- Elnézést professore!
Pislogott egyet, majd figyelmét asszisztensére irányította: - Bocsásson meg kedvesem, kicsit elvesztem a gondolataimban. Szüksége van valamire?
Mária bólogatott: - Csak azt szeretném tudni, hogy bemehetünk-e már végre?
Boyd arca kicsit elpirosodott: - Uram Atyám! De buta vagyok. Itt latolgatom a tetves kő jelentését, miközben itt állunk a ... – vett egy mély levegőt. – Igen, minden értelemben, merészkedjünk beljebb!
A bejárat igen szűk volt, csak annyi helyet biztosítva, hogy beférjenek rajta. Boyd ment be elsőnek, aztán megvárta, míg Maria átadja neki a felszerelést. Amikor Maria keze elérte, megragadta a lámpát és kereste a bekapcsoló gombot rajta. Az erős fénynyaláb felülemelkedett a sötétségen, elárasztva a megszentelt helyet, először annyi év óta, megvilágítva a magas mennyezetet és a sima falakat borító színes falfestményeket.
Úram Isten! – zihálta a csodálattól. – Édes Istenem!
Percekkel később Maria is átjutott a résen videókamerával a kezében. Nem értette Boyd min csodálkozik annyira, de mindenképp fel akarta venni videóra. Legalábbis ez volt a terv. De amint belépett a terembe a csodálattól kezéből kiejtette a kamerát: - Santa Maria!
Ámulva forgott körbe-körbe, próbálva az egészet egszerre befogadni. A mennyezeti boltozat tipikus ókori Római korból való, a falakra levezetve tekintélyes súlyát. Az ókori részek ellenére a teremben egy sor toszkánai oszlopsort alkalmaztak minden sarokba épitészeti dekorációs jelleggel.
Minden oszlop között, összesen négy vallásos freskó sorakozott fel, mindegyik a bibliából vett más más jelenetekkel. Közülük is a legnagyobb egy azonosítatlan szent életéből vett jelenetek, kétszer olyan méretben, mint a többi freskó pontosan a kőoltár mögötti falon, a bejárattól jobbra.
- Mi ez a hely? – súgta oda Maria.
Boyd továrra is csak körbe-körbe bámult a teremben, keresve a mitológiai ábrázolást: - A legtöbb elem a Római Birodalom fénykorában készült épületet tükrözi, de a freskó ábrázolások sokkal későbbiek – valószínüsíthetően tizenötödik, tizenhatodik századiak.
Kis szünetet tartott a freskókat vizsgálva: - Maria, ismerősnek tűnnek ezek az ábárolások?
Maria csak kószált, tanulmányozta a színes jelenetek végig a teremben. Fogalma sem volt a professzor mire utal, de ez nem állította meg. Aprólékosan megfigyelte a részleteket, keresve az ábrázolásokat egy egységgé fomáló elemet. - Ó teremtőm, én ezt már láttam valahol! Ezek a falfestmények vannak a Szixtuszi kápolnában.
- Pontosan!- tapsolta meg a professzor. – Ádám és Éva, az özönvíz, Noé bárkája, a három fő téma Michalangelo mennyezetén. Ezek a freskók feltűnően hasonlóak.
Maria sorra tekintett egyet minden képre: Ugyanaz a stílus, nemde?
- Szinte utálom kimondani, minden kézzel fogható bizonyíték nélkül . . . Azon tűnődöm, hogy nem-e maga Michelangelo készítette ezt is.
Maria szemei kimerevedtek: - Ugye csak viccel? Tényleg azt hiszi, hogy ezt ő maga festette?
Boyd bólintott: - Gondoljon bele Maria. Ez a hely évtizedekig a második vatikánként üzemelt. A nagy egyházszakadás idején védelemre szorulva a pápaság Orvietóba költözött. Az időtájt az Egyház olyan zavaros időket élt, hogy igazából a Vatikán végleges átköltözésén gondolkodtak. Úgy érezték, ez az egyetlen megfelelő biztonságot nyújtó hely számukra.
Maria vigyorgott: - S ha a vatikán ide akart költözni, talán a pápa is a megfelő díszítést várta el a Katolikus Egyház új otthonába.
- Pontosan! És ha a pápa azt akarta, hogy Michelandelo készítse el, akkor Michelangelo el is készítette. Boyd kuncogott, mert eszébe jutott a híres festő története. – Tudta, hogy Michelangelo egyáltalán nem akarta a Szixtuszi kápolnát megfesteni? A szóbeszéd szerint II. György pápa szinte terrorizálta, hogy elvállaja a munkát. Egyszer a sétabotjával ütlegelte, másszor azzal fenyegette meg, hogy ledobja az állványzatról... Nem épp az a viselkedés mód, amit az ember elvár egy pápától, nemde?
A diák a fejét rázta: - Úgy gondolja ráerőltette azt is, hogy megfesse az előttünk lévő freskót?
Boyd megfontolta a kérdést: - Ha az emlékezetem nem csal, az utolsó itt tartózkodó pápa VII. Kelemen volt, az 1527-es spanyolok római támadása alatt. Úgy tudom Michelangelo a Szixtuszi kápolnát húsz évvel azelőtt festette meg, ami azt jelenti, hogy elég sok ideje volt halála előtt másolatot készíteni róluk, itt ezeken a falakon.
Vagy, - Maria komoly arccal – valaki megfestette ezt, majd Michelangelo később lemásolta a Vatikánban.
Egy pillanatnyi izgalom ült Boyd arcára: - Kedvesem, most valami véresen komolyra tapintott! Ha ez hamarabb elkészült, a Szixtuszi kápolna képei nem mások, mint utánzatok. Jóságos ég! Mekkora letolást kapnánk, ha bebizonyítnánk Michelangeló egy hamisító volt? Soha nem lenne vége.
Maria nevetett, mert tudta édesapja szívrohamot kapna, ha meghallaná, hogy a lánya mibe keveredett: - Erről a botrányról olvashatnánk mindenhol, nemde?
Mindazonáltal az elgondolás ellentmondásos, csupán összehasonlításon alapszik, mely - a katakombákon belül - mélyebb kutatásokat igényel.
Amíg Maria videóra vette a műveket, Dr Boyd lejjebb lépett három fokot a terem bal oldalán lévő kőlépcsőn, az alsó fokon megállt, jobbra fordult és bekukucskált a sötétségbe.
Bámulatos, nyitott sírok sorozata nagy számban mélyed a folyosó további részébe, ahová a lámpa fénye már nem ért el. A mennyezet több, mint tizenöt méter magasságban emelkedett fölötte, mindkét oldalon rések bonyolult rendszerével bélelve, a holtak csonjainak tárolására. A loculi-kat vulkáni tufa kőzetbe vágták egyenes sorokban, mindegyik téglalap másfél méteres hosszúsággal – épp elég nagy egy emberi test számára.
- Ez lenyűgöző, - suttogta. – Egyszerűen lenyűgöző!
Maria sietett a profeszora után és ráfókuszált az egyik jelöletlen sírra. Abban reménykedett, hogy egy jobb képet vehet fel a hosszú átjáróról, de túl szűk volt ahhoz, hogy megelőzze Boydot – faltól falig nem több kilenven centitől.
- Monja Maria, mit lát?
- Halott embereket. – mosolygott.
Boyd hiányolta a válaszból a nő hatodik érzékét.
- Ahogy én is. Nem gondolj, hogy ez nagyon fura?
- Hogy érti?
- Miért láthatjuk a maradványokat? Hagyományosan a holtest elhelyezése után a loculi-kat csempével és habarcsal lezárták. Másokat márvány táblával fedtek el. Ilyet még sosem láttam. Miért hagyták a holttesteket szabadon?
Maria szemöldökét rácolta, visszaemlékezve a római Saint Callixtus katakombáira. A második század közepén építették a korai keresztények kilencven hektárnyi területen, négy szinttel és húsz kilóméternyi galériával.
Még tíz éves korában egy iskolai kirándulás során látogatott el a romokhoz, s annyira megfogták a látottak, hogy szaladt haza elmondani szüleinek régész szeretne lenni. Az anyukája azzal bíztatta, hogy ameddig keményen dolgozik az lehet belőle, ami akar. Édesapja válaszát koránsem fogadta ilyen jó ízzel. Amint befejezte a nevetést, teljes komolysággal Maria szemébe nézett, és azt mondta adja fel álmait és inkább a férjkeresésre koncentráljon.
Ezt a pillanatot sohasem felejti el. Vagy bocsátja meg.
- Bocsásson meg ha tévedek, – mondta Maria. – de a Saint Callixtus katakombák sírjai nem szintén nyitottak? Emlékszem jó sok lyukat láttam a falakban.
- Igen, lyukakat, de nem maradványokat. A korai keresztények szokás szerint halotti lepelbe burkolták halottaikat, mielőtt elhelyték a loculi-kban. Az ön által látott lyukakat fosztogatók és kutatók törték fel. De itt mással van dolgunk, ha megnézi –
Boyd a mondat közepén elhallgatott, figyelme hirtelen az előtte lévő útra terelődött. Valami nem stimmelt. A folyosó vipera módjára tekergett a sötétben. Sikertelenül próbálta kifürkészni a terem végét. Sötétség táncolta körbe, sírból kilógó emberi kezekkel, mintha a lámpa fényét szerették volna elérni. Úgy tűnt jelenlétük valahogyan évszázadnyi alvásuskat zavarnta fel. Egy pillanatnyi pánikban hátralépett, s hátán egy kinyuló kéz jéghideg érintését érezte. Rémület lett úrra ajkain, s hamarosan Maria sikolya követte.
- Mi történt? – kérdezte. – Mi a baj? Látott valamit?
Boyd vett egy mély levegőt és elszégyelte magát. – Nagyon sajnálom . . . Csak a frászt hoztam saját magamra. – teljesen elvörösödött – Nem akartam megijeszteni. Tényleg nem. Csak kissé izgatott vagyok. Ennyi az egész . . . Beleffutottam egy kézbe és megijedtem.
- Egy kéz? Belerohant egy kézbe? Uram Atyám professore! Majdnem a szívrohamot hozta rám.
- Higgyen nekem ismerem az érzést. Majdnem velem is megtörtént.
Maria mellkasára tette kezeit és becsukta a szemét. A szíve úgy dobogott, mintha egy légkalapács ütögetné bordáit. Vett egy mély levegőt, próbálva palástolni megemelkedett adrenalin szintjét.
- Biztos benne, hogy jól van?
- Igen kedvesem, esküszöm. – bólintott szégyenlősen.
- Akkor haladjunk. Le kell vezetnem ezt a sok energiát.
Pár percig együtt haladtak, jelöletlen sírokat elhagyva, egyszer sem megállva megvizsgálni a testeket. Még mindig túl izgatottak voltak hozzá. Harminc méterrel később a folyosó ketté ágazott. A jobb oldali ösvény egy a sötétbe keringő lépcsőhöz vezetett, a jobb oldali tovább folytatódott szász és száz holtest irányába.
Boyd Mariahoz fordult: - Hölgyválasz!
- Menjünk a lépcsőn, úgy hallottam édes kis ajándékbolt van az alagsorban.
A professzor bólintott, majd elindult lefelé a lépcsőn. A fokok hosszúsága nem volt több tizenöt centinél – ami tökéletes a régmult idők lábméreteihez, de kicsi egy modern utazónak – ami a professzort lassabb tempóra késztette. A lépcső kapaszkodóit és a falból kiugrő köveket fogva óvatosan ereszkedett a mélybe. Féluton megállt és hátranézett a kamerába: - Úgy hiszem hat méterrel lehetünk a felettünk lévő folyosó alatt. Micsoda hihetetlen eredmény, ennyi megmunkált kő és rejtve a világtól. Egyszerűen rendkívüli!
- Ön szerint ezt a lépcsőt az ókori rómaiak épitették vagy a középkorban készült el? – kérdezte Maria.
Boyd megállt, végigvett mindent a válasz előtt: a kripta mennyezetét, a magas árkádokat, a színeket, a szagokat, a hangokat. – A birodalom idejére tippelnék. A sekély lépcső az első nyom, majd az alap díszités. Tipikusan ókori.
Mosolyogva tovább folytatta az értekezést. Normális esetben a lépcső nem lassította volna le ennyire, de a felső térből áramló hő kiszívta az erejét. Figyelmbe véve a kevés ételt és alvást szerencséje volt, hogy még állni tudott a saját lábán.
- Professore? Mit gondol, mi lehet idelent?
Válaszra készült, amikor a folyósó láthatóvá vált s kis patkként szélesedett ki előtte. Kripták, sírok vagy ajtók nékül. Csak egy üres folyosó ameddig a szem ellátott.
- Fura! – morogta. – Mintha egy másik világban lennénk itt.
Maria helyeselt: - Mintha csak az Ámisok díszitették volna.
Boyd mellőzte a megjegyzést és lejjebb kúszott nyomok után kutatva. Tizenöt méter mulva a bal oldali falon egy díszkövet fedezett fel. Bár színre, alakra nem tért el a többi kőtől, a felszíne határozottan különböző volt. Egy szó nélkül odament, majd kezét ráhelyezte a hideg kő felszínére. Aztán, mint a vak ember olvas, kezeit végigsimitotta, lassan kipuhatolva a sekély barázdákat.
Maria hátul állt, zavarodottan a professzor viselkedésén. Meg szerette volna kérdezni mégis mi a fene folyik itt, miért viselkedik sokkal furábban, mint máskor, de csak egy pillantás kellett és már tudta is a választ. Egy pillantás a professzor arcára és minden értelmet nyert.
Az ő mentora, az, akiben igazán megbízik és hisz, valamit titkolt.
