1.
Július 10., Hétfő
Helsingør, Dánia
(Koppenhágától ötven kilóméterre északra)
Eric Jansen hamarosan meg fog halni. Csak azt nem tudta hogyan, vagy épp miért.
Néhány rövid zsolozsma után felemelte a fejét, hogy megtudja hol van, de semmit sem látott. Sós víz égette a szemét és elhomályosította látását. Próbálta megtörölni arcát, de kezeit hátraszorították és erős kötéllel a csónak vázához kötötték. A lábait is rögzítették, talán még szorosabbra, mint kezeit, ez nyilvánvalóan jelezte szabadulásra semmilyen lehetősége nincs. Az ő könyörületükra volt bízva. Bárkik is voltak ők.
Korábban, amint elhagyta lakását, megragadták és begyömöszölték egy fekete furgon hátuljába. Csendesen, profikhoz mérten. Ideje sem volt segítségért kiáltania. Percek alatt narkotikumokkal ütötték ki, s csak órákkal később ébredt fel a nyüzsgő várostól messze a nyílt tengeren. Közben leszállt az éj. A szabadsága már oda volt. Élete a végéhez közeledett.
Jansen szándékában állt, hogy segítségért kiáltson, de tudta, csak rosszabb helyzetbe sodorná magát. Nem olyan embereknek tűntek, akik hibáznak. Ez nyilvánvaló volt számára. Kiáltozás esetén, ha segítség lenne a közelbe, azonnal elhalgattatnák vagy kivágnák a nyelvét, esetleg mindkettőt. Kevesebb, mint egy napja ismerte őket, de ennyit már biztosan tudott. Profik voltak, akiket valami istentelen oknál fogva gyilkolással bíztak meg, s annak teljesítése csak idő kérdése volt.
Partra érkezésükkor őskori üvöltés hangjával megtöltve a levegőt, a kövek végigkarcolták a hajó alját, bár nem úgy tűnt érdekelne bárkit is ez az üres tengerparton, az éjszaka közepén. Senki sem szaladt oda, senki nem jött, hogy megmentse őt. Sorsa Isten kezében volt, ahogy mindig is.
Hírtelen egyikük kiugrott a csónakból, nagyot csobbanva a hideg vízben. Kezeivel megragadta a csónakot s a sekély vízben egészen a partig húzta azt. A másik három követte vezetőjüket, és hamarosan a csónak már a szigetet övező fasorok rejtekében lapult.
Több mint ezertötszáz kilómétert tettek meg, s munkájuk csak most kezdődött igazán.
Egy szó nélkül megszabadították Jansent kötelékeitől és kiemelve a hajóból egyikük szélés vállára fektették az út szárazföldi időtartamára. Jansen érezte talán ez az utolsó lehetősége a szökésre, kezeivel csapkodott, mint egy partra vetődött hal, hogy szabadulni tudjon fogvatartói szorításából. Ezzel csak annyit ért el, hogy jól feldühítette őket. Válaszul arcát a hideg sziklákhoz ütötték, eltörve orrát, összezúzva fogait, amitől azonnal elvesztette eszméletét. Majd felemelték és elvitték a helyre, ahol meg kellett halnia.
Egyikük megszabadította ruháitól, míg a többiek a kereszt építésével foglalatoskodtak. Két méter széles és három méter magas afrikai tölgyfából készült. A fát előre elkészítették, így kis erőfeszítéssel gyorsaan készen is volt. Befejezvén a kereszt egy hatalmas T betűként terült el a frissen vágott füvön. A legtöbb ember zavarba jött volna a kereszt formájától, de nem a szakértők. Ők tudták volna, hogy ez a hiteles. Épp, amilyennek lennie kellett. Amilyen akkor is volt.
Jansent csenben odahúzták a kereszthez és kezeit a patibulum-hoz tartották – vízszintes szár – lábat pedig a stipes-hez. Amint elégedett voltak a látvánnyal, a legszélesebb közülük fogott egy kalapácsot, majd egy kimunkált vas szeget döfött át Jansen jobb csuklóján. A vér meggyes forrásként spriccelt egyenesen a férfi arcába, aki ügyet sem vettett rá, amíg szoroson oda nem szegezte. Megismételte a bal csuklójával is, aztán nekilátott a lábaknak.
Mivel Jansen eszméletlen állapotban volt, lábait könnyen a megfelelő testhelyzetbe helyezhették: bal láb a jobb láb fölé, lábujjak a föld felé íránytva, főnökeik kívánságának szerint. Egyetlen szeggel a lábközépen keresztül a fához rögzítve mindkét lábat.
Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Épp, amilyennek lennie kellett.
Amint elhelyezték Jansent a kereszten, előkerült a dárda. Egy hosszú, fából készült dárda, fém fejben végződve. A legnagyobb férfi felkapta és egy pislogás nélkül Jansen oldalába döfte. Érzelemmentesen. Megbánás nélkül. Igazából nevetett, amint a dárda hegye egy bordát eltörve beágyazódott a férfi tüdejébe. A mellette lévő követte vezetőjét és nevetésbe kezdett a haldokló ember mellett, kinek vére patakokban folyt végig testén. Nevettek, mint ahogy a római katonák is tették annyi évvel ezelőtt.
A vezető rápillantott órájára és mosolygott. Pontosan a terv szerint haladtak. Perceken belül újra a csónakban lesznek, órákon belül már egy másik orszgában.
Már csak a jel maradt hátra. Egy kézzel festett jel. A kereszt tetéjére szánva, jóval az áldozat feje fölé. Ez jelentette szándékuk nyílt kihírdetését. Csak egy dolog állt rajta, egy egyszerű mondat. Hat szó, mely ismert lesz a világ minden részén. Hat szó, amely megpecsételi a kereszténység sorsát és újraírja Isten szavát.
IN THE NAME OF THE FATHER (AZ ATYA NEVÉBEN)
