11
Piazza Risorgimento
Róma, Olaszország
(ötven méterre a Vatikántól)
A Szent Város főkapuja irányába tömött buszok morajlottak. Filmező turisták és fegyelmezetlen gyerekek haladtek el padja mellett, teljesen tudatlan személyét és ott létének indokát illetően. Figyelmük teljes mértékben a Szent Péter térre és a Szixtuszi kápolnára vetült, és a vatikáni múzeum csodálatos műtárgyaira, nem pedig a méregdrága öltönyös idős emberre, vagy a mögötte álló testőrökre.
Pont ezt volt az oka, amiért szeretett ide jönni, perverz szórakozásként nézni az emberek költekezését, nehezen megkeresett pénzük utikönyvekre és egyéni vezetésekre herdálását. A tudattal ülve a padon, hogy a vatikán kincsének túlnyomó része a lábuk alatt fekszik, hermetikusan elzárt pincékben őrizve, mely mellett Fort Knox kicsi bankocskának tűnik. Mosolygott, tisztában léve, hogy nem számit kik ők, vagy épp mennyi pénzt keresnek, egyikőjük sem fogja sohasem látni a kincseket, amelyeket ő minden nap megtekinthet.
Az Archivio Segreto Vaticano tartalmát. A Vatikán titkos archívumát.
Benito Pelati hivatalos titulusa a Régiségek Minisztere, melyet már három évtizede birtokolt. Nemhivatalosan úgy ismerték, mint a régészet keresztapját, aki megfogadta, hogy megvéd Itália földjéből előkerülő minden ereklyét, ha közben meg is kell szegnie néhány törvényt. Néhány kritikus lenézte őt megkérdejelezhető módszerei miatt, külösen karrierje kezdetén, amikor felépítette erőszakos hírnevét. A Vatikán soha nem ítélte el ezért. Tudták, egy ilyen tehetséggel rendelkező ember felbecsülhetetlen értékű lehet. Nemcsak elméleti tudása miatt, hanem, az eredmény elérése érdekében használt vegyes módszerek iránt tanúsított hajlandósága miatt is.
Minden szervezetnek, még egy olyan szenteskedőnek is, mint az Egyház, hasznára van egy ilyen ember.
A kezdetekben viszont Benitora, a világ művészetének szakértőjeként figyeltek fel és nem erőszakossága okán. A Vatikán Legfelsőbb Tanácsának korábbi elnöke, Pietro Bandolfo kardinális gyerekkori barátja és legfőbb szövetségese volt. Bandorfo a többi kardinálistól jobban értette a politikát, s meg volt győződve, hogy az egyetlen módja a modern világban az Egyház védelmének, ha olyanokkal működik együtt, mint Benito, egy az Egyház berkein kívül kiképzett személlyel. Valakivel, aki korszerűsíteni tudja az elavult rendszert, akire nem nehezednek a pápai törvények. Végülis a Vatikán beleegyezett és Benitót az eddig szokásos eljárási módszerek megújítására bérelték fel.
És első feladati között szerepelt a legértékesebb vagyontárgyak feletti katalógus rendszer átszervezése: a Titkos Levéltáré.
Benito ujjaival végigfutott hátrasímitott szürke haján, visszaemlékezve a napra, amikor először vezették végig a boltívek között. Micsoda megtiszteltetés volt. Mindössze harminc személy kiváltsága betekinteni a Vatikán levéltárába: a létesítmény kurátorainak, a Sacred Congragatio idősebb kardinálisainak, és a pápai kúriának. Mindegyikük buzgó katolikus, akik életüket Istennek szentelték és az Egyház szervezetének alapját képezik. De nem Benito. Ő volt az egyetlen kivülálló korlátlan belépéssel a levéltár árkadjai közé. Az első és egyetlen. Remegett az élménytől. Soha előtte nem látott még ennyi szépséget egy helyen. Festmények, szobrok, és kincsek szobáról szobára. És további hatvan kilóméternyi polcok dokumentumokkal: tekercsekkel, pergamenekkel és kőtáblákkal, ameddig csak a szem ellát.
Sajnálatos módon, miután befejezte a terep felmérését és végiggondolta munkáját, rá kellet jönnie, hogy az egész levéltár nyilvántartási rendszere egy hatalmas káosz.
A számítógép mégcsak a horizont határán sem volt fellelhető, minden az árkádok alatti papír katalógusokba volt bevezetve, hasonlóan a városi könyvtárakhoz. Papíron, melyeket elvihettek, elveszthettek vagy ellophattak. A további zavart a kurátorok maguk jelentették. Az elmult századok alatt a levéltár vezetői különböző módszereket alkalmaztak adataik rögzítésére. Volt, aki a műtárgyakat év szerint kategorizálta, mások ország vagy téma szerint. Egyik pedig úgy, hogy maga Benito sem tudta megfejteni azt. Számára ez csodálatos volt. Ott állt a világ legértékesebb gyüjteménye mellett, amely akkor még elmerült a rendetlenségben.
Bárhogyis, a káosz izgalommal töltötte el. Nemcsak azért, mert neki jutott a megtiszteltetés, hogy saját elképzelése szerint rendet rakhat, hanem mert tudta, ha maga a vezetők nem tudták milyen tárgyak lapulnak a boltívek alatt, akkor maga a Vatikán sem. És ha ez volt a helyzet, nem lehetett tudni mit talál, ha kicsit mélyebben turkál az Egyház beleiben.
Egy nap a munkában, és már kapott is egy jegyet minden idők legnagyobb kincsvadászatára.
Ez a lehetőség örökre megváltoztatta az életét.
Dante volt Benito Pelati legfőbb asszisztense, egy nem épp ostoba tanítvány, akinek munkája arra irányult, hogy kielégítse az öreg ember minden vágyát. Időben érkezett, a két orcára adott csókkal köszöntötte Benitot. Szavak nélkül, mindenféle udvariaskodás hiányában. Ez egy üzleti megbeszélés volt, nem baráti társalgás. A fecsegést egy másik napra hagyták. Nem mintha lenne olyan nap.
Dante sokkal magasabb Benitonál, s kora a fele lehetett. Vonásaik mégis hasonlóak voltak, különösen mélyen ülő szemükből kiemelkedő orruk. A rómaiak ezt csak császári arconásként nevezték. Dantet nem izgatta arcának vonásai, vagy ruhája, vagy épp az autója. Nemérdekelték az ilyen dolgok, mert számára egyedül csak a munkája számított. Egy szenvedély, mely uralta egész életét.
Dante percekig csak üldögélt a padon, csendben, türelmesen, várva, hogy Benito szólaljon meg, mert az öreg hazában már csak ez volt a dolgok rendje. Az öreg ember rendelte el a találkozót, ő uralta a beszélgetést, akárcsak minden találkozásukkor. Egy nap Benito meghal és Dante lép előbbre a szervezet ranglétráján. De addig Dante hűséges kutya módjára ült ott, figyelve az előttük áramló tömeget. Tájékoztatásra várt.
Egyszercsak megszólalt: - Rossz nap ez az Egyháznak.
Dante csendben maradt, rájött a részletek rövid robbanásokban érkeznek majd, minden mondat mérlegelésen esik át, mielőtt elhagyja az öreg ember ajkait. Mintha Benito nem tudta volna, hogyan mondja el.
- Egy papot keresztre feszítettek... A figyelmeztetést kiadták... A Tanácsnak szüksége van a segítségünkre.
A Vatikán hatalmi rendszerében a Legfőbb Tanács volt a második a Szentatya után. Legalábbis papíron. A valóságban a Tanácsot létrehozó hét kardinális – Vercelli kardinális vezetésével, aki Bandolfo kardinális egy évvel ezelőtti halála után vette át az irányítást – voltak a Katolikus Egyház legbefolyásosabb emberei. Ők döntötték el miről kell tudnia a pápának és miről nem, megvédve a pápai széket a mindennapok bürokratikus eljárásaitól. Egyszerűbben mondva az ő dolguk volt a pápát tökéletesen tisztán tartani, amíg ők zárt ajtók mögött nehéz kérdésekben döntöttek. Olyan kérdésekben, amelyek foltot ejthettek volna a pápán és az Egyházon.
És amikor az ilyen kérdések felmerültek, Benito Pelatinak rendszerint szerepe volt a megoldásban.
Végre, még néhány csendben töltött perc után Benito Dantéhez fordult: - Azt akarom, hogy menj el Bécsbe... Van ott egy ásatás, melyet felügyelned kell... Valamit, ami nagyon fontos.
- Ausztriában? – kérdezte Dante. – Van nekünk engedélyünk, hogy ott kutassunk?
Benito addig bámult rá, amíg Dante szégyenkezve le nem eresztette fejét. Tudnia kellett volna, hogy soha ne kérdőjelezze meg Benito parancsait. – Minden kész... neked csak felügyelned kell... Amint végeztél, hozd el nekem, amit találtál.
